Önzetlenség témában hozzászólnék egy kicsit.

Az okozatiság használata mindig valamilyen elmélet metafizikai része. Ha azt mondjuk, hogy valaki ezért vagy azért csinált valamit, akkor egy elméleti megállapítást teszünk. Az elméletet elméletként kell kezelni. Az elmélet nem a valóság, hanem a valóság leírása.

Lehet egy ilyen elméletet felállítani, hogy mindenki azért cselekszik, hogy jutalmat nyerjen, vagy büntetést hárítson.

Egy elmélet akkor ér valamit, hogy ha empirikus. Ehhez most az kell, hogy a cselekedet, a jutalom és a büntetés megfigyelhető legyen és fogalmilag körülhatárolt.

Ezzel most sok gond van: a jutalom és értéknyerésnek nincsen mércéje. Egyelőre egy objektív értékmérő van, a pénz. Ha ezt az értékmérőt használjuk, akkor az elméletünk egyszerűen nem állja meg a helyét. Az emberek egyáltalán nem csak a pénzszerzés motiválja.

Innentől fogva ez elmélet blabla. Egy ilyen elmélettel mindent meg lehet magyarázni, akár két ellentétes dolgot is. Pl. mondhatom, hogy a hívők azért járnak templomba, mert ettől lenyugszanak. A jutalom egyfajta relaxáció. Más valaki meg azt mondja, hogy a hívők elvesztegetik az idejüket, csinálhatnának valami hasznosat is, tehát kár van csak. Nos, akkor most a hívők nyertek vagy veszítettek?

Az elmélet védői persze ilyesmit mondanának erre: ”Persze hogy a hívők veszítettek az idejükből, de nekik még így is többet ér a nyugalom. Vagyis a nettó haszonért járnak templomba.”

De ez nem állja meg a helyét, mert ez egy egyszerű önhivatkozás. Hiszen az az értékelés, hogy mi ér többet (a lelki nyugalom, vagy az elvesztegetett idő), azon alapul, hogy ki jár templomba és ki nem. Ekkor viszont ezzel nem magyarázhatjuk a templombajárást!

Valójában tehát (a pénzen kívül) semmiféle értékelést nem tudunk felmutatni, márpedig e nélkül nem mondhatjuk, hogy az ember minig úgy viselkedik, hogy az számára haszonnal járjon.

Ezt az „elméletet” (innentől fogva már csak idézőjelesen), ezernyi más oldalról is lehetne támadni. Pl. mindennek nem lehet oka. Egy elmélet (vagyis ahol ez a szó már szerepel, hogy „ok”) mindig redukált valamilyen értelemben. Pl. valaki jót tesz egy öregasszonnyal. Miért teszi? Mert eszébe jutott, hogy segíthetne rajta, és tudja, hogy a segítség önmagát is jóérzéssel tölti el. De miért jutott eszébe ez és miért tölti el a segítség jóérzéssel? Valahol minden elmélet megáll. Az okok keresése nem önmagáért van, hanem azért, hogy empirikus elméleteket állítsunk fel.

A lelkiismeretet sokan isteni eredetűnek tartják. (talán a hívők és nemhívők másként viszonyulnak hozzá. Az előbbiek mindenképpen valami reálist látnak benne) Erről esetleg később vitázhatunk, de most hirtelen mennem kell.