Oscar Montelius svéd régész szerint pl. már a Kr. e. XIII. században megjelentek ezek a déli eredetű embercsoportok a Kaukázusban. Mások inkább csak XI–X. századot szoktak írni. A szakirodalom rendszerint a Kr. e. VI. századra helyezi a szkíták megjelenését a mai Magyarország területén, az igazán nagytömegű hatti elvándorlás észak felé valóban nem sokkal előbb, a VIII–VII. században volt.

 

Ilon Gábor írja:

 

A szkíta kor (kb. Kr. e. 6–5/4. század) újabb, keletről (Erdélyből, a Kárpátok szomszédságából és Északkelet-Balkánról) érkező, kocsizó, pikkelypáncélos csoportok megjelenésével hozható összefüggésbe. A hazai régészetben használatos nevük a magyarországi Szentes határában feltárt vekerzugi temető alapján: vekerzugi kultúra vagy csoport. A beköltözők és a helyi lakosság keveredéséből idővel a Vekerzug–Hetény csoport alakult ki. Világhírű hazai emlékei: a tápiószentmártoni elektron (Bella Lajos és Hillebrand Jenő ásatása, 1923), a mezőkeresztes-zöldhalompusztai aranyszarvas (1928). A két pajzsdíszt először közlő Fettich Nándor mindkét ötvösremeket görög mestereknek tulajdonította (1927–1928, 1934), s a 4., illetve az 5. század közepére keltezte. Vele szemben Párducz Mihály a 6. század közepére datálta, és keleti eredetűnek tartotta (1965), ahogy akkoriban Kádár Zoltán (1915–) is. Vékony Gábor előbb kis-ázsiai jón mesterek munkájának feltételezte a 6–5. század fordulóján (1972), majd megkérdőjelezte, hogy kelet-európai szkíta behatolásra utalnának (1986), s felvetette a helyi gyártás lehetőségét, amire szerinte az ártándi aranygyöngyök szarvasábrázolása és a törökszentmiklósi csontból faragott példány utal. Legújabban (1999) Kemenczei Tibor az iráni-szkíta ötvösség remekeiként határozta meg az aranyszarvasokat, és földbekerülésüket a korai szkíta időszakra, a 6. századra vagy az elé helyezte. A vezérleletek eredete és datálása körüli viták szemléletesen jelzik a szkíta kor kutatási problémáit s azok változását. A bronz tegezveretek teljes hazai összegyűjtését Kemenczei Tibor (1986), az égetett agyag testpecsételőket Kisfaludi Júlia publikálta (1997). Egy másik különleges leletcsoportot alkotnak a bronzcsörgők és a bronzcsengők. Elsőként a sümegi múzeumalapító Darnay Kálmán Zalamihályfáról származó ismertetett szkíta csörgőket (1900). A „zenélő” sámánbotvég-díszeknek tartott tárgyak monografikus feldolgozása Bakay Kornél érdeme (1971).

 

A szkíták magyarországi jelenlétének felismerése a 20. század elején történt meg. Hampel József az Archaeologiai Értesítő 1893. évi egyik füzetében közölte az első tárgyakat. Supka Géza (1883–1956) e témában tartotta akadémiai székfoglalóját (A skyták, megjelenése: 1909). A szkítáknak tulajdonított emlékanyagot Bottyán Árpád (?–1943) rendszerezte először (Szkíták a magyar Alföldön, 1955). Párducz Mihály (1908–1974) az 1940-es években rendkívül nagy intenzitással kezdte meg a szkíta települések és temetők kutatását. A szentes-vekerzugi temetőben (az ásató 1937-től Csallány Gábor) egy vasalt kocsi maradványait is megtalálta az eléfogott és leölt két lóval együtt. Az „in situ” kiemelt leletegyüttes a Nemzeti Múzeumba került. A Párducz által 1950-től megásott temető teljes közlése: Le cimetierie Hallstattien de Szentes-Vekerzug I–III. (Acta Archaeologica, 1953–1955). Világhírűvé vált tárgy az ártándi sírból 1953 őszén előkerült aranydiadém és a valószínűleg Spártában készült bronzhüdria (italkeverő) edény; Párducz 1965-ben angol, 1973-ban német nyelven tette közzé a két leletet. Ugyanő gyűjtötte össze újra (1958) – Téglás Gábor (1848–1916) erdélyi gyűjtését (1913) követően – a másik jellegzetes tárgytípust, a tükröket. Kardjaikkal Fodor István (1943–) foglalkozott egy tanulmányban (1969), a korai típusú nyílcsúcsokat pedig Kemenczei Tibor dolgozta fel (1994). A csanyteleki nagy (eddig 132 síros) temető kutatását Galántha Márta vezetésével végezték el (1979-től).

 

A korszak első, teljességre törekvő időrendjét Párducz Mihály dolgozta ki; eszerint a magyarországi szkíta kor 560 körül, az északkeleti-Kárpátok hágóin történő bevándorlással kezdődött. Kapcsolataik az 5. század első negyedének végén megszűntek volna Kelettel. E belső és önálló fejlődésre, több tárgytípus korábbi, helyi előzményére helyezi a hangsúlyt Vékony Gábor. Az utóbbi két évtizedben az is felmerült (pl. Vékony, 1983), hogy egyes csoportjaik a Dunántúl stratégiai pontjait is megszállták.

 

Forrás: http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/1320.html