22 év telt el a könyv első, párizsi megjelenése (1859) óta. A magyar történelmi helyzet a kiegyezéskor kedvezően változott, a Liszt munkája körüli lárma elcsendesedett. Ő maga szorosabban kötődött hazájához: 1871 óta rendszeresen és aktívan itt töltötte az év egyharmadát, királyi tanácsosi címet és évjáradékot kapott, 1875-től pedig az új Zeneakadémia elnöke volt. Mint művész és pedagógus, áldozatosan fáradozott a magyar zenei élet felvirágoztatásán. Nagy számú jótékonysági (egyebek közt zsidó felekezeti) intézmény javára rendezett hangversenyen vállalta a nyilvános zongorázást.¹ Ötvenéves művészi jubileumát 1873-ban országosan megünnepelték, s ez boldoggá tette. Ennek ellenére sokan támadták idehaza, amiért nincs állandóan itthon, nem tud magyarul, s egyebütt, másokért is vállal áldozatot. Azután egyszer csak, 1881 őszén, 70. születésnapját követően Lipcsében, Breitkopfnál megjelent, és újabb, a korábbinál nem kisebb hatású időzített bombaként robbant a "cigánykönyv" második, átdolgozott, kibővített, francia nyelvű kiadása.² Sejtettük, reméltük, hogy kéziratát Liszt nem is látta - ám erről csak 1996 márciusa óta beszélhetünk tényként: ekkor a magyar Liszt Ferenc Társaság Budapesten rendezett Nemzetközi konferenciáján, Bettina Berlinghoff - Liszt írásai készülő német Kritikai Összkiadása "cigány-kötetének" gondozója - beszámolt róla, hogy Carolyne Wittgenstein hercegné és a Breitkopf kiadó levelezéséből ez egyértelműen kiviláglik.
Ha a mű 1859-ben, a hercegné tollából, az első kiadásban egészen más lett, mint aminek Liszt szánta, ez az újabb verzió aztán tökéletes ellentétben állt a mester szellemiségével, és mint embert és zeneszerzőt egyaránt rettenetes helyzetbe hozta. Liszt sokat támadott elméletén, és a saját, a magyarokat és a cigányokat illető ostobaságain a hercegné mit sem változtatott, sőt még vitába is szállt Mátrayval.³ A magyar hely- és személynevek, szavak helyesírásán inkább rontott.⁴ Sok apróságot átírt, átcsoportosította az egész anyagot. Lényeges változtatásokat csak egyetlen nagy fejezeten végzett, a "Les Israélites" címűn. Azóta is bántotta, hogy Cornelius az 1861-i német kiadásból ezt kihagyta volt.⁵ Úgy tetszik, ennek a most többszörösére duzzadt résznek (16 alfejezetből áll, 28 - 44 soros - lapból!) a betoldása és közreadása lényegbevágóan fontos volt számára. (Valószínűleg fel sem merült benne, hogy ezt önállóan, a saját nevén tegye. Adataink erre vonatkozóan nincsenek. Mint ahogyan arra sem: végiggondolta-e, milyen kárt okoz ezzel az imádott férfinak, vagy netán éppen ez volt a szándéka?) Ennek kedvéért sietett elvégezni a munkát anélkül, hogy Liszt látta volna - nehogy a mester írásainak németre fordítója és a Gesammelte Schriften köteteiben közreadója, Lina Ramann megelőzze. Úgy tartotta ugyanis, hogy Liszt kézirataihoz egyedül ő nyúlhat. Ramann pedig, Carolyne bosszúságára, hozzájárulása nélkül, csak magával Liszttel konzultálva adta nyomdába a Gesammelte Schriften III. kötetét.⁶
Ebben az új, gyűlölettől fröcsögő, uszító fejezetben - Liszt neve alatt, de az ő megkerülésével - a pogromok, a cári zsidóüldözések Oroszországában nevelkedett Wittgenstein hercegné olyan szöveget publikált, amelyben a vallási eredetű antijudaizmus szlogenjei mellett megjelennek az akkoriban Német- és Franciaországban kibontakozó modern, rasszista, antiszemita fajelmélet tételei is, s ezzel e "mozgalom" egyik első, félelmetes dokumentumát hozta létre.