Akkor idézzük fel Révait és Verseghyt, a 18–19. század fordulójának két emblematikus egyéniségét. Révai anyanyelvjárása iktelen volt – legalábbis az anekdota szerint, míg Verseghyé ikes. Mivel azonban az általuk követett (sőt részben létrehozott) nyelvészeti elméletekből az következett, hogy Révai mint történeti nyelvész számára az eszmény a múlt nyelvhasználata volt, Verseghy mint pozitivista-strukturalista-szociolingvista (kicsit viccelek ezzel, de csak kicsit) számára természetesen az úzus, ezért Révai szépen rászokott az ikes ragozásra, majd sikerrel rászoktatta az ország jelentős részét (ha siker az, hogy kétszáz éve kínlódnak emberek egy funkciótlan nyelvi formával a végleges kihalásáig), Verseghy meg áttért az iktelenre, merthogy mégse akar kilógni a sorból. A pech az volt (sok egyéb szempontból is), hogy Vörösmarty Révai nyomdokaira lépett, ahelyett hogy Verseghyt követte volna. Akkor például valószínűleg nem kellett volna a hetvenes években újra felfedezni Verseghy számos máig korszerű nyelvészeti megállapítását, mert a nyelvészeti közgondolkodás részévé vált volna.