digison Creative Commons License 2005.12.16 0 0 4068
Hello mindenki.

Tegnap éjjel néztem a natgeot és erről az alvási paralízis dologról volt egy műsor. Én totál ledöbbentem, ui. nekem évekig heti rendszerességgel volt ilyen "élményem", de soha nem hallottam róla hogy ez egy ismert és dokumentált jelenség pláne hogy külön neve is van. Pedig anno jónéhány embernek meséltem, de mindenki csak nézett nagyokat. A tegnapi filmen felbuzdulva rákerestem guglival sok érdekeset olvastam, így jutottam ide is.

Tehát én a következőképpen éltem meg:
1. tipus - Hetente előfordult.
Szinte kizárólag lefekvés után jelentkezett, már-már elaludtam és elkezdett beúszni valami álom. Aztán abban a pillanatban minden tagom zsibbadni kezdett. Persze egyből "éber"(?) lettem de mozdulni már nem bírtam. Egyre jobban zsibbadtam, mintha hangyák korzóztak volna az izmaimban. Ha mozdulni próbáltam nem ment. Szememet kinyitni nem tudtam. Iszonyatosan majréztam és próbáltam arra koncentrálni hogy legalább a szememet kinyissam hogy lássam mi történik körülöttem. Percekig kínlódtam így mire nagynehezen elmúlt és körbenézhettem. Persze semmit nem láttam soha. Eleinte iszonyatos volt átélni de később már megszoktam hogy ez van.
Furcsa módon soha nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki. Egyszer megpróbáltam menni az élménnyel, hadd vigyen, de azt még az ellenségemnek sem kívánom ami akkor történt...

2. tipus - Ez ritka volt.
A forgatókönyv:
Éjjel felébredek. Fekszem a hátamon. (_mindig_ a hasamon alszok, nem tudok háton aludni).
Nem nyitom ki a szemem, mert tudom hol vagyok: éjjel van, fekszem az ágyban csak magamhoz tértem kicsit, mindjárt visszaalszok. Szóval teljesen képben vagyok hogy mi a pálya(már amennyire az ember képben lehet félálomban, de gondolom értitek hogy mire gondolok). Aztán jön a zsibbadás. Próbálok hasra fordulni hogy kényelmes legyen, ne zsibbadjak. Persze nem tudok, ezzel egy időben elindulnak a hangyák. ÉS AKKOR BUMM ELKEZDŐDIK! Egy másodperc alatt totál éber leszek, de teljesen béna, a tagjaim már szinte fájnak a zsibbadástól. Ekkor valami
rátelepszik a mellkasomra. Nagyon nehéz. Elkezdi az arcomat birizgálni ez kicsit csiklandós. Aztán egyre jobban eldurvul a dolog. Elkezdi ütni az arcom egyre erősebben, a mellkasomra akkorákat vág hogy úgy érzem kiszakad a tüdőm, fojtogat, úgy dobál és rángat az ágyban mint egy rongybabát. Próbálok védekezni de ugye hiába. A szememet sem bírom kinyitni. Üvöltenék mint a sakál de az sem megy. Tudom hogy a szomszéd szobában is alszanak, és egyből itt lennének, de nem megy. Nem tudom a számat kinyitni. Míg ez a valami megpróbál széttépni, a tudatom(én) a testemmel küzd hogy mozgásra bírja hogy legalább védekezni tudjak. Persz ezalatt végig a ott van legdurvább halálfélelem amit valaha is volt szerencsém átélni. Aztán egyszercsak mintha elvágták volna. Vége. De érzem hogy még ott van az a valami a szobában. Összeszedem magam, felnyúlok az éjjelilámpát felkapcsolni. Nem ég. Felpattanok az ágyból. A szobai lámpa sem ég. Ki az étkezőbe, ott van a legközelebbi villanykapcsoló. Kirontok mint Zrínyi, végig a fal mellet, megvan a kapcsoló, csatt. Nem ég. Rettenetesen sötét van, szinte semmit nem látok.
A valami már jön utánam. Nem hallom, nem látom, hátra sem merek nézni. Csak érzem. Nyüszítek a félelemtől. Tovább megyek a fal mellett tapogatózva végigbotladozok az egész lakáson, a villany sehol sem működik és a lakás töküres. Aztán feladom. Bőgve lekuporodok a sarokba, a valami jön...és nincs tovább. Reggel felébredek az ágyamban. _Kipihenten_ Semmi rosszekedv vagy valami. Csak némi megkönnyebbülés.


Persze ez egy kivonatos vázlata a dolognak, időnként voltak a falból kinyúló kezek, suttogások (á'la Herripotter), csámcsogás, szuszogás a sötétben.
Ufókkal soha nem találkoztam. Soha nem hittem hogy elraboltak. Betudtam egy f@sz álomnak mindig.
Soha nem drogoztam, alkoholproblémáim sem voltak. Pszichiátrián kivizsgáltak 1x (pályaalkalmassági), azt mondták hogy menthetetlenül normális vagyok.
Nem hiszek túlzottan a sem természetfelettiben, sem az ufókban.
Utólag mindig az volt a legidegesítőbb hogy teljesen relisztikus volt minden, nem tudtam szétválasztani hogy mi az ami tényleg megtörtént és mi az amit álmodtam. Álomnak túl valós, valóságnak túl álomszerű.


Elnézést kérek mindenkitől ha túl terjengős voltam de jó volt így leírnom, mert most már látom hogy talán nem vagyok teljesen egyedül ezzel a dologgal.
Ez egyébként úgy 21-22 éves koromban teljesen megszűnt, ma már csak nagyon ritkán jelentkezik, és nagyon könnyen elmúlik. Legalább most már tudom hogy ez az alvási paralízis.
De azért én inkább nem megyek vele, az mindig rosszul sül el.
Üdv mindenkinek.