"Azt hiszem ez a beavatkozás azért volt szükségesmert oroszország északról fenyegette Törökországot, míg ali délről. Na most a Dardanellák védelme miatt nem omolhatott a szultán hatama ezért állították le a brittek Alit."

 

-- Hát, ez nem egészen így volt. Az európai nagyhatalmak azért léptek föl Mohamed Ali ellen, mert túl sikeres volt. Pár év alatt gatyába rázta Egyiptomot, iparosított, hogy fegyvert gyárthasson, kétszázezres hadsereget állított fel és a franciaországban leépítés miatt elbocsátott tisztek garmadájának segítségével európai katonai kiképzést adott a seregének. Magyarán energikusan nekilátott egy erős iszlám államot létrehozni. Hatalma csúcspontján uralma alá tartozott a török birodalom jó része, Szíria, Arábia, Egyiptom, Szudán, Kréta, Palesztina és Kilikia. Persze formailag mindezt mint a szultán pasája uralta. A valóságban azonban arról volt szó, hogy a szétkorhadó félben levő török állam helyébe egy vitális új iszlám állam lépett volna, csak a központja nem Isztambul, hanem Kairó, az uralkodója pedig egy agilis, nagy tehetségű modernizátor.

 

A cárnak ez azért nem tetszett, mert semmi kedve nem volt egy megújhodott iszlám birodalommal birkózni a Boszporuszért, a brit külpolitikának meg azért, mert Mohamed Ali 1834-ben és 37-ben Arábiában terjeszkedett, s ezzel keresztezte az angolok eufráteszi és szuezi földszorosra vonatkozó viziút-terveit (ennek az India felé vezető hajóút szempontjából volt nagy jelentősége).

 

Palmerstonnak ezen kívül az sem tetszett, hogy a török szultán és a cár úgy egymásra találtak, hogy az orosz benfenntesek még a szultán kabinetjébe is bekerültek. Az sem örvendeztette meg, hogy a két fél Unkiar-iszkelesz-ben (bazzeg, ezt háromszor kellett megnéznem, mire sikerült leírnom) védelmi szerződést írt alá. Ennek a nagy barátságnak az volt az előzménye, hogy a cár hadiflottát és 20e katonát küldött a szultánnak segítségül Mohamed Ali ellen az eggyel korábbi felvonás idején (most csak a legutolsó események előtti helyzetet vázolom). Ez nagyon úgy nézett ki Londonból, mintha a török állam maradéka Pétervár védelme alá került volna és ezzel a Boszporusz is, natürlich, mivel annak működése általában úgy nézett ki, hogy békeidőben a kereskedelmi hajók átmehettek, hadihajók meg nem, háborúban pedig annak a hadihajói kelhettek át, aki éppen jól feküdt a szultánnál. Namost az orosz expedíciós hadsereg a szerződés után az említett Unkiar-iszkelesz-ben állomásozott, ami gyakorlatilag Konstantinápolyt jelentette.

 

Mégtovábbá az sem volt Palmerston ínyére, hogy a francia tisztek és a legkülönbözőbb területen dolgozó szakemberek garmadája révén Egyiptomban a franciák befolyása nőddögélni kezd és hovatovább  Algéria gyarmatosításában kérik fel együttműködésre Ali hadseregét. 

 

Ezért 1838-ban kereskedelmi és diplomáciai offenzívába lendültek. Rávették a szultánt, hogy szüntesse meg az Egyiptomnak kedvező monopoliumokat és az őt védő vámokat szállítsák lejjebb. Az intézkedés Ali pénzügyi kivéreztetését célozta a brit kereskedelmi konkurencia helyzetbe hozásával. Ez hamarosan a küthayai béke felrúgásához és újra háborúhoz vezetett Ali és a szultán között (az előző menetet a konyái csatában Ali Ibrahim nevű fia megnyerte). Most a szultán angol flottasegítséget és német hadseregújraszervezési segítséget kért, de Nezeb mellett újra ütközetet vesztett Ibrahimmal szemben és kénytelen lett Szíriát örökletesen Ali fennhatóságaként elismerni.

 

Ez aztán végképp betette a kaput Londonban Palmerstonnál. Ausztria, Oroszország és Poroszország beleegyezését szerezte meg egy ultimátumhoz, hogy Ali visszakozzon, vagy különben háború lesz. Párizst "elfelejtették" értesíteni, mivelhogy Lajos Fülöp Alit támogatta. Lajos Fülöp erre cirkuszt rendezett és háborúval fenyegette meg Londont, de Palmerston helyesen gyanította, hogy ez műbalhé, a francia államnak erre nincs sem ereje, sem hajlandósága valójában, úgyhogy süketséget színlelt.

 

Ali úgy látta, hogy a franciák kiállnak mellette, ezért visszautasította az ultimátumot, hogy védje az elért eredményeit. Erre az európai koalíció támadásba lendült, osztrák-angol hajókról Bejrútban partraszálltak a szultán török katonái, a fellázított drúzok és maroniták megverték Ibrahim seregét, Szíriában a partmenti városokat elfoglalta az angol flotta, Alexandriában pedig az egyiptomi flottabázist bombázta. Ez ellen már Ali is tehetetlennek bizonyult és 1840 novemberében békét kért.

 

Uralmát ezek után szisztematikusan semmivé tették (bár Egyiptom és Szudán a kezén maradt), a szorosokról szóló orosz-török egyezményt pedig új megállapodással helyettesítették. Az új nem állt ellentétben a régivel, csak éppen az erőviszonyok változtak meg: Ali sikeres megtörése egyértelműsítette, hogy angol hadifölény van a mediterráneum keleti felében, ami így a szultánt angol "hűbéressé" tette. Az oroszokat kiebrudalták Isztambulból, a hajóik ezentúl nyilvánvalóan csak az egyezmény szerint közlekedhettek, mivel a cár már nem számított olyan közeli jóbarátnak, mint korábban, márpedig a hadihajóknál ez döntött, a szultán barátsága. Igaz, az angol hajók meg nem mehettek be a Fekete-tengerre, de a lényeg az isztambuli cári nagykövet török kabinetfőnöki megbizatásának eliminálása volt Palmerston szempontjából.