ZsB nagyon fontos kérdést vetett fel: tényleg, miért ilyen neuralgikus probléma ma Magyarországon minden, ami valamiképpen összefüggésbe hozható a nyelvműveléssel? Rumci utalt arra, hogy alig van még ország, ahol ilyen indulatok gerjednének e tárgykörben. Gondolom, nálunk a nyelvművelőknek szocializmus idején kifejtett tevékenysége és akkor kivívott -- részben ma is birtokolt -- pozíciói jelentős szerepet játszanak ebben a körben. Tehát "reakciós" jelenség a korábbi "akció" ellenhatásaként. Talán a magyar nyelv és helyesírás relatív egységessége is kauzális, mert az eltérések így jobban szemet szúrnak. A nyelvvédők indulataiban nyilván szerepet játszik a nacionalizmus és a provincializmus, a tolerancia hiánya. Mindez nálunk nagyobb fokú lenne, mint másutt? Mutatkozik korreláció a politikai irányzatokkal, ezért hitelesebb az olyan nyelvész megnyilatkozása, aki pl. nem ügyvivője egy pártnak.

Bevallom, e kérdésekben egyre kevésbé látok tisztán. Mintha itt több igazság lenne egyszerre érvényes: egyrészt tényleg nem szabadna stigmatizálni a különféle anyanyelvváltozatokat beszélő honfitársaink "nyelvi hibáit", pláne engedni, hogy ezek miatt őket effektíve hátrányok érjék (tudom, hogy érik őket, nagyon is), másfelől azt is érzem, hogy itt valami olyan liberalizálás megy végbe, amely a suksükölést stb. teljesen egyenrangúnak hirdeti a normális formákkal, és ez akaratlanul  is igénytelenségre, a társadalmi normák semmibevételére nevel (ez persze talán túlzás). Rendben van, a tanár ne szégyenítse meg a falusi gyereket. De ha minden egyformán jó, hogy képzelhető el a nyelvtantanítás? Sőt kell-e egyáltalán? Számomra van valami félelmetes abban, ha az antinyelvművelők fognak triumfálni szűk tudományuk körén kívül is. Nem volt elég engedmény a demokrácia irányában görög és a latin eltörlése?