Idemásolom a teljes cikket, mert nagyon tanulságosnak tartom.
Tudomásul kellene már venni Európának is, hogy egy furcsa háború részesei vagyunk.
-------------------
Hogyan kínozzunk terroristát nem létező táborokban?
Egy álhír utóélete
Tallián Miklós
2005. december 5. 07:24

Amerikában eddig mindig megvolt az erő a szükséghelyzetben szűkebbre szabott jogok közül a liberális demokráciához, a nyílt társadalomhoz és az egészséges versenyhez való visszatérésre. Ez nem jó hír a liberális demokrácia, a nyílt társadalom és a kapitalizmus ellenségeinek.


Volt-e titkos amerikai börtön Magyarországon? Volt-e titkos amerikai láger Kelet-Európában? Volt, van vagy lehet-e bárhol titkos amerikai börtön vagy tábor? Kínoztak-e ezekben foglyokat? A guantanamoi támaszponton fogva tartottakkal szemben alkalmazott módszerek kínzásnak tekinthetők-e? Egyáltalán, hogy képzeli a világ erkölcsrendészének szerepét játszó USA, hogy csak úgy fogva tartja és vallatja más államok polgárait?

A meglehetősen kétes valóságalapú kémtörténetek kapcsán ezek a kérdések kezdték foglalkoztatni a magát előszeretettel „véleményformáló értelmiségként” meghatározó réteg külpolitikával akár csak érintőlegesen is foglakozó részét. Persze legtöbbjüket csak addig, amíg a nyilvánvalóan általuk és kizárólag általuk képviselt abszolút erkölcsi magaslatról jól el nem ítélték az Egyetlen Valódi Gonoszt, azaz Amerikát. E szűklátókörű ítélkezés helyett következik néhány gondolat.

Legelőször fel kell ismerni, hogy 9/11 óta a terrortámadás többé nem közönséges bűntény, hanem háborús cselekmény. A hagyományos büntetőjoggal való kísérletezés (megtalálni és bíróság elé állítani a felelősöket) láthatóan nem vezet eredményre. Hogyan is vezetne, ha a merénylő maga is felrobban?

A rablógyilkos legtöbbször tudja, hogy amit elkövet: bűn. A terrorista viszont harcosnak tartja magát, aki saját ügyéért áldozza fel azt, amit és akit csak lehet. New York, Madrid és London óta tudjuk: mi magunk is a feláldozható eszközök között vagyunk.

Nem árt észben tartani, hogy a guantanamoi támaszponton (és a talán nem is létező börtönökben) őrzött foglyok az amerikai legfelsőbb bíróság szerint mégsem hadifoglyok, nem illetik meg őket az ezzel járó jogok sem. Aki kellő alapossággal elolvassa a III. Genfi Konvenció vonatkozó részeit, ezzel a döntéssel egyet fog érteni. Mégis, lehet-e mindezek ellenére különös vallatási módszerekhez folyamodni? Nevezhető-e még ezek után Európa fő szövetségesének Amerika?

Egyértelműen igen. A történelemi példa szerint a XX. században Európa kevésbé volt finnyás: ha rá volt szorulva, összehasonlíthatatlanul kegyetlenebb, tömeggyilkos diktátorok, akár Sztálin segítségét is örömmel elfogadta. A sztálini Szovjetunió és a mai USA között pedig a kitartó próbálkozások dacára nem különösebben értelmes dolog bármiféle párhuzamot vonni.

Fontos még, hogy akármilyen kétségbeesett helyzetben is voltak, az európai szabadságharcosok sosem kezdték el módszeresen irtani a mélyen a front mögött lakó polgári lakosságot. (Az irántuk érzett tiszteletből sem neveznék egyetlen merénylőt sem "szabadságharcosnak.")

El kell ismerni: Amerika sem volt soha hibátlan. Charles Krauthammer, a kiváló neokon publicista megállapítása mégis helytálló: az USA-ban a történelem folyamán eddig mindig megvolt az erő a szükséghelyzetben szűkebbre szabott jogok közül a liberális demokráciához, a nyílt társadalomhoz és az egészséges versenyhez való visszatérésre. Ez érthetően nem túl jó hír a liberális demokrácia, a nyílt társadalom és a kapitalizmus ellenségeinek.

Nekünk viszont lehet okunk bizakodásra: a neokonzervatív külpolitika a Szovjetuniót már két vállra fektette. Sokak nagy bánatára vele bukott az addigi kényelmes kis kompromisszumokon alapuló magyar „emberarcú szocializmus” is, odalett a „legvidámabb barakk”. Felejtsük már el az emiatt érzett dühöt.

A neokonok kijelöltek egy utat a fundamentalista, antidemokratikus, vallási fanatizmuson (és néha sajnos a szellemi élet nyugati központjaiban felszedett ásatag marxista tanokon) nyugvó rendszerek elleni küzdelemre. Nem kizárólag katonai erőről van szó, hanem a szabadság terjesztéséről minden lehetséges eszközzel. Acsarkodás helyett inkább reménykedjünk a sikerükben. Ha ragaszkodunk ahhoz a téveszméhez, hogy a történelem majd magától eljut egy ideális állapothoz, nekünk csak óvni kell minden apró eredményt, elvesztünk.

Nem mondom, hogy ne lenne jó ok az óvatosságra, vagy hogy személy szerint szívesen kínoznék elítélteket. Csak annyit, hogy az ún. „európai vezető értelmiségnek” igen könnyű a látszólagos morális magaslatokról letekintve szónokolni. A nagyhangú hivatásos világértelmezők ugyanis pontosan tudják: nem az ő felelősségük a terroristák ellen a lehető legnagyobb védelmet garantálni.

(hírszerző.hu)