Kedves Malaczky!

 

Szeretném megerősíteni, hogy nézetem szerint tényleg nem engedhető meg másfajta nyelvművelés, mint a példaadás. Nem kell, és nem is illik másra rászólni, azért, mert a szokásai eltérnek a miénktől. Például, ha DrDGF angolos szokás szerint vesszőt tesz a megszólítás után, akkor konstatálhatjuk, hogy DrDGF anglomán, vagy angolos műveltségű. Ez még csak nem is hiba, csak eltérő úzus. Most mondjam azt, hogy Te pedig kétszer is elkövetted, hogy a mondatod végére szmájlit tettél, de pontot nem. Namármost, én, mint kiadói szerkesztő, ezért Keked, mint szerzőnek, nem szólnék, csak kitenném a vesszőt.

 

Tartottam egy előadást, melyre készülve kérdőíven kíséreltem meg felmérni az emberek viszonyát a nyelvműveléshez. Az utolsó kérdés az volt, szereti-e, ha javítják a nyelvi hibáit.  Nem mondom, hogy mindenki azt mondta, hogy utálja. Azonban mindenk válaszából érződött valami zavarodottság, a szégyenérzet halvány nyoma.

 

Azt hiszem, jellemző módon értetted félre DrDGF-et, aki a pesti köznyelvre hivatkozott. Ennek semmi köze a mucsaizáshoz, ez száraz tény. Talán precizebb lett volna, ha budapest köznyelvet ír, de azt hiszem, ettől még nem vált sem degradálóvá, sem ironikussá a kijelentés. Ez azért érdemes szóra, mert megmutatja, hogy mi a baj a nyelvműveléssel: annyira rögzült, hogy a "nyelvész" bírál, hogy ha tárgyilagisan szólal meg, abban is értékelést vélnek felfedezni a szakmán kívüliek. Mert el lettek rontva. Nem képesek a nyelvet olyan módon szemlélni, mint a természetet. Ha azt írjuk, hogy a pesti köznyelv a 'láttyuk' alakot preferálja a 'lássuk'-kal szemben (kijelentő módban), az kb. olyan szintű értékelés, mint az, hogy a kutyának négy lába van.

 

A Pincei bogár című cikkben volt néhány erőteljes tévedés, (melyek az alapul szolgáló, kevésbé zsurnalisztikus cikkben nem jöttek elő), azonban értékeléseinek többsége pontos. Hogy nem szenzációs?  Persze, hogy nem. A sajtóban megszólaló nyelvművelők nagyon kulturált emberek, ha az én elveimre gondolunk, elég lenne, ha írnának, nem kellene konkrét eseteket bírálniuk, példaadásként akkor is kiválóan hatnának. Fogalmazhatnék úgy, hogy nem a válaszokkal van igazán gond, hanem a kérdésekkel. Azzal a közönségrésszel, amelyik militáns purista (idegenszerűség direkt!), és ezt a nyelvművelők is tudják, mégis rájuk támaszkodnak.  Annak ellenére, hogy a nyelvművelő viták jelentős része olyan dolgokról szól, amelyeken a nyelvtudomány túllépett (pl. az ikes ragozás), vagy nem tud velük mit kezdeni, mert nincs tudományos vonatkozásuk (suk/sük, idegen szavak átvétele).

 

Végül egy idézetpár, amely kifejezi a kifogásolt attitüdöt:

 

"A hetvenes évek óta visont újból felerősödött az idegen szavak támadása, s ez a veszély, amelyet korunk idegenmajmoló divatja is táplál, rohamosan növekszik.  Napjainkban az angol, pontosabban az amerikai angol és a latin (mégpedig a jobbára új alkotású, mesterségesen létrehozott latin) szavak özöne lep el bennünket, mégpedig oly mértékben, hogy ez hovatovább veszélyezteti nyelvünk sajátos vonásainak meglétét, továbbélését"

 

Megjegyzés. Egyrészt nem igaz, hogy olyan mértékű lenne az idegen hatás, amely indokolná ezt a veszélyérzetet (az idegen hatás ma kisebb, mint a 19. század második felében), másrészt nem igaz, hogy az idegen szavak beáíramlésa önmagában veszélyes lenne, és ezzel összefüggésben különösen nem igaz, hogy a szókölcsönzés a nyelv jellegét veszélyeztetné. Bizonyítható, hogy a nyelv az átvett idegen szavakat a maga jellegzetességeihez igazítja. Azt, hogy ideig-óráig van egymásmellett élés, természtees - azok a kölcsönzött szavak, amelyek feleslegesek, kiesnek, azok pedig, amelyek űrt töltenek be, alkalmazkodnak a magyar nyelv jellegzetességeihez.

 

A másik idézet, ugyanebből az írásból:

 

"Vagyis, kedves hallgatóim, anyanyelvünk veszélyben van.  Igaz, ez a veszélyeztetés egyelőre inkább csak a nyelvhasználatra vonatkozik, nem magára a nyelvre, amely színességében, gazdagságában bármely más nyelvvel állja a versenyt, de bizonyos idő , pár évtized eltelte után a nyelvhasználatbeli igénytelenség, az idegen szavak és általában az idegen hatások válogatás nélküli el- és befogadása visszahat magára a nyelvre is"

 

Megjegyzés. Vegyük észre először is, hogy a valóban tudós (nem irónia!) nyelvművelő pontosan tudja, hogy a nyelvi kontaktus nem a nyelvre hat, hanem a nyelvhasználatra. Más vonatkozásban azonban teljesen ellentmondásos az, amit ír. Miért is hatnának vissza a befogadott idegen hatások a nyelvre? Nyelvünk mely lényeges változását írhatjuk az őt érő évezredes idegen hatások rovására? Milyen magyarnyelvi sajátosság tűnt el vagy keletkezett mondjuk szláv hatásra? A nyelvújítás sem elsősorban a magyarban hemzsegő idegen szavak ellen készült, hanem a hiányzó szavak megalkotására.

 

A magyar nyelv egyik sajátossága éppen az, hogy könnyen be tud fogadni idegen elemeket.  Ebben bizonyára nagy jelentősége van a bő fonémakészletnek és a morfémák alaki kötetlenségének, melyek révén mindenféle idegen szó könnyen beilleszkedik a nyelvtani rendszerbe. Emellett a nyelvújítással kialakult egy olyan szokás (Fábián tanár úr szavaival szociokulturális hagyomány), hogy a megjelenő idegen szavakat többnyire megpróbálja valaki magyarítani, és ezzel esély terem arra, hogy ne az idegen szó terjedjen el. Amikor bizonygatni szoktam, hogy a leginkább bűnbaknak kikiáltott számítógépes szaknyelv nem is olyan idegenszerű, mint állítják, ezt szokás üdítő kivételként a javunkra (a magyarnyelvű számítástechnikai szövegek ápolóinak javára) írni. Ez hízelgő, de nem igaz. Az az igazság, hogy a nyelvet nem fenyegeti veszély, és nem is kell megvédeni: elegendő a belső immunitása ahhoz, hogy kivédje a vélt káros hatásokat.

 

Kis Ádám