Panasz

Dísztelen ének ez, mint a kopár halom,
Hol névtelen halott virrasztja a telet,
Mint csörrenõ haraszt a régi temetõn,
Melynek lakói már rég nem kísértenek.

Dísztelen ének ez, mint a hamuszínû
Alkonyi fellegek november elején,
Mint ódon omladék, melyen egymaga ül
A csöndes feledés, mint egykor a remény.

Dísztelen ének ez, halottas, elhaló,
Magát siratja itt magában valaki,
Mint a nappali hold, oly szürkén bágyadó,
Mint hulló levelek halk koppanásai.

Dísztelen ének ez, a semmiségbe megy,
Mint a füst. Néma vád, vigasztalan panasz,
Nem fogják érteni a boldog emberek,
De mindegy neki már, örökre mindegy az.

A börtön mélyibõl lehet szabadulás,
A halál éjibõl föltámadás lehet,
De, én lelkem szegény, a lassú pusztulás
Rabja, halottja te, ki ad békét neked?

A költõ mondja e dísztelen éneket,
Költõ, elátkozott, költõ, elkárhozott,
Már régen daltalan, régen reménytelen,
Beteg madár, aki álmában felzokog.