"A szegedi. Holnap kifejtem, ma már fáradt vagyok hozzá."

 

Cirka egy hét késéssel... Így jár az, aki ezer más topikba írogat, közben pedig élvezni is akarja néha az élet örömeit...

 

Tát': a tavaszi hadjárat utáni első haditervet még Buda ostroma idején készítette el Kossuth megbízásából Klapka György tábornok. A tervezet arra az elképzelésre épült, hogy a fennálló hadászati helyzet alapvetően nem fog megváltozni, vagyis a magyar seregek folytatják az offenzívát, végső esetben akár Bécs elfoglalásáig.

 

A haditerv szerint előbb ki kellett várni, hogy a mellékhadszíntereken (a Délvidéken és Erdélyben) a magyar haderő döntő győzelmet arasson, majd az ottani seregek átcsoportosításával megindulhasson a háborúnak remélhetőleg diadalmasan véget vető hadjárat az osztrákok ellen. Nem számolt még senki az esetleges orosz támadással, ami végül alapvetően megváltoztatta a katonai helyzetet.

 

Görgei tiltakozott a terv ellen, mivel az szerinte passzivitásra ítélte volna az általa gründolt fősereget. A vélemények összeütközéséből végül júniusban megszületett az a felemás próbálkozás, ami ' Vág-menti hadjárat' néven vonult be a történelemkönyvekbe, célját, a Bécs irányában történő áttörést a magyar sereg meglévő fogyatékosságai miatt azonban nem érhette el. Az irányvonal ennek ellenére továbbra is változatlan maradt: Görgei és tábornokainak nagy része ragaszkodott ahhoz, hogy mindenképpen az osztrákok ellen kell támadni, a háború befejezése és a császár térdre kényszerítése csak így képzelhető el. Tartották azonban magukat ehhez a nézetükhöz még július első két hetében is, amikor pedig az orosz intervenció miatt gyökeresen át kellett volna értékelni a helyzetet.

 

A június 28-i győri csatát és a Duna jobb-parti osztrák előretörést követően a magyar honvédség deffenzívába kényszerült, ami alaposan keresztbe tett a katonai vezetés addigi elképzeléseinek. Kényszerből bár, de Görgei elfogadta a Dembinsky-ék által kidolgozott szegedi összpontosítás tervét, azzal a kitétellel, hogy még egyszer megkísérli a támadást az osztrákok ellen. Július 2-án aztán ígéretes sikert aratott  a háború talán legnagyobb csatájában Komárom alatt, de a döntő győzelem megint elmaradt. A harci önbizalom megerősődése és Görgei időleges kiesése (megsebesült a csatában) miatt végül a honvédsereg még július közepén is Komárom mellett állomásozott, az áttörést pedig a július 11-i újabb csatában sem sikerült elérni.

 

Ergo az az elképzelés, hogy még az oroszok beérkezése előtt sikerül legyőzni az osztrákokat, kudarcot vallott. Meg lehetett őket állítani Komáromnál, de ennek kevés jelentősége volt akkor, amikor százötvenezer orosz masírozott a hátország felé. Más körülmények között a komáromi összpontosítás jó terv lehetett volna, de az esetleges döntő győzelemhez szükség lett volna a mellékhadszínterek seregeire is. Ezek azonban mind a Felvidéken, mind a Délvidéken, mind pedig Erdélyben le voltak még kötve. Adott volt a kézenfekvő megoldás: ha Wysoczky, Guyon és Bem  seregei nem mehetnek Komáromba, a főseregnek kell lemennie hozzájuk.

 

Két tévhit él már hosszú ideje a szegedi összpontosítással kapcsolatban. Az egyik, hogy az egyesült magyar sereg egyszerre vonta volna magára az osztrák és az orosz csapatokat. A valóság ezt alaposan megcáfolta: amikor augusztus 9-én Haynau döntő győzelmet aratott Temesvárnál, Paszkievics katonái a seregellátási zavarok miatt még csak Debrecennél állomásoztak. Ha minden az előzetes tervek szerint alakul, az egyesült magyar haderő (Görgei serege, kiegészítve a délvidékiekkel, az Alföldön  toborzott újonc hadtesttel és a korábban az oroszokat a Kárpátokban feltartóztatni próbáló haderővel) kedvező helyzetben mehetett volna neki az osztrákoknak.

 

A másik tévhit, hogy az egyesülés meghiúsulása Görgei időhúzó hadmozdulatainak köszönhető. Valójában az időzítés, jórészt a véletlenek egybeesése miatt, szinte tökéletes volt. Amíg a magyar fősereg Komáromnál állt, nemcsak Görgei, hanem Haynau sem vonulhatott le Szegedre. Ez az időnyerés kellett ahhoz, hogy a Tiszánál összeállhasson Dembinsky serege, aminek már csak egyesülnie kellett volna a fő haderővel. Később, a nyári hadjárat során Görgei újabb bravúrt hajtott végre. Amikor a váci csata után kényszerű felvidéki kerülőt volt kénytelen tenni, az mellett, hogy hülyére vette a lomha óriásként mozgó oroszokat, sikerült megakadályoznia Haynau és Paszkievics egyesülését. Július 31-én átkelt a Tiszán, augusztus első felében pedig utcahosszal meglógott az oroszok elől.

 

Ez alatt Dembinskynek többszörösen is lehetősége nyílott volna rá, hogy megállítsa Haynaut, úgy, ahogyan azt Görgei tette Komáromnál. A szegedi (a visszaemlékezések szerint állítólag védhetetlen) sáncrendszert puskalövés nélkül adta fel, a Tiszán átkelő, hirtelen sebezhetővé vált osztrákoknak pedig nyugodtan hagyta, hogy végezzék a dolgukat. A hab a tortán a minden józan észjárással (és a hadügyminiszteri paranccsal) szembemenő húzás volt, hogy ti. az aradi erőd helyett Görgeitől távolodva, a még el nem foglalt Temesvár felé vette az útját.

 

Haynau pedig magának akarta kikaparni a gesztenyét: Világos után hisztériás rohamokat kapott, ha arra gondolt, hogy a magyar fősereg végül nem neki adta meg magát. Ahogy nem akart egyesülni Pest alatt az oroszokkal, hanem a maga útját járta, ugyanúgy beleszaladt volna a kétszeres létszámbeli fölényben lévő egyesült Görgei-Dembinsky-féle seregbe. Hogy ez nem így alakult, egyedül a habókos lengyelnek köszönhető: Szeged alól képtelen volt megtalálni az Aradra vezető utat, ellentétben a Komáromból érkező sereget súlyos fejsérülése ellenére is elsőrangúan dirigáló Görgeivel.

 

A szegedi összpontosítás tehát a komáromival szemben szinte tökéletesen alakult. A 'szinte' szót nem Görgei Artúrnak, hanem Henryk Dembinskinek hívták. Kossuthnak már 1848 szeptemberében sikerült Vidinben százötven évig biztos tartaléknak számító 'bűnbakot' találnia. Ha a szabadságharcot nem is egy ember hibája miatt verték le ( a többszörös túlerő tudatában ennek ellenkezője elég nonszensz állítás lenne), az ilyen demagóg szólamokkal legalább illett volna azt célkeresztbe állítani, aki valóban rászolgált erre.