Ha érted, akkor most megkavarom a tisztánlátásodat. A tájolás nem nulla fokra ment, bár a végcél az volt. Volt egy osztálynak néhány PAB-2 tüzérségi tájolója (lokátoroknak darabonként és a komplexumnak is egy). A technika tájolója természetesen az UV kabiné volt, amit sosem értettem meg, mert nem ők használták. Ezzel a tájolóval az volt a gond - lévén tüzér eszköz - hogy vonásban mért (360o/6000), míg az állomás meg fokban, tizedfok pontossággal.
Az volt a feladat, hogy ha újra telepítettünk, és semmiféle tájolópont nem volt bemérve, akkor a technikus a tájolóval kiballagott egy bizonyos - lehetőleg jó nagy - távolságra, de mindenképpen látótávolságon belül. Felállítottuk a tájolót, beállítottuk a pontos északot, szinteztük a műszert, majd kezdődhetett a tájolás. A PV kabin tetején is volt egy tájoló távcső - a két széles antenna csatlakozási pontján volt a helye. Ezzel a két optikai műszerrel addig variáltunk, amíg tökéletesen egymásra nem látott a két műszer. Kint a tájoló távcsővel nem volt gond, mert azt nagyon finoman lehetett állítani, de a PV kabint csak az UV-ből lehetett mozgatni, ráadásul a lényegesen durvább rávezető kerékkel. Mikor hosszas tökölés után sikerült az egymnásra nézés, akkor a tájoló távcsőről leolvastuk a mért szögértéket vonásban, azt átfordítottuk 180 o-kal, majd átszámoltuk fokra. Mikor ez megvolt, akkor a mért és átszámolt szögértéket az UV kezelője beállította a saját szögadóin, méghozzá a lehető legpontosabban. Ekkor természetesen az egymásra nézés megszűnt, a PV kabin valamerre elfordult. Ekkor a technikus beballagott a tájolótól a kabinba, és az áramszedő oszlopon lévő rögzítőcsavarokat feloldotta. Általában keményen megvolt húzva, és csak egy speciális kulccsal lehetett hozzáférni. Ekkor a PV kabin forgatása az egész állomástól független lett, viszont az áramszedő oszlopon lévő két hangoló csavarral állítható volt. Ezekkel a csavarokkal lehetett az egymásra nézést ismét összehozni. Ha ez megvolt, akkor lerögzítettük a korábban feloldott csavarokat - ekkor persze a finoman beállított kabin azonnal elmászott, tehát kezdhettük elölről. Mikor végre sikerült, Akkor volt pontosan tájolva a rávezető állomás. Ekkor már el lehetett mondani azt, hogy ami nulla fokon látszik, az ott is van. Még ezután tájoltuk az indító állványokat is, de oda már nem kellett kivinni a tájolót, hanem az antennára felrakott tájoló távcsővel meg lehetett oldani. Ilyenkor természetesen még hátra volt a közeli és távoli tájoló pontok bemérése, ami bármi fix tárgy lehetett, csak lehetőleg több irányban kellett lenniük. Kellett közeli pontokat is bemérni, hogy valamennyire ködben is (esetleg éjszaka is) tudjunk tájolni. Ezután már a bemért tájoló pontokat használtuk, de már csak a tájolás ellenőrzésére. A műszeres bemérést ezután már csak nagyon ritkán kellett csinálni, ha véletlenül odaevett a fene valami ellenőrző elöljárót, és ő azt is meg akarta nézni. Ha értett hozzá, akkor rábíztam, hogy csinálja, ha meg amatőr volt, akkor ott vágtam át, ahol akartam, ráadásul röhögtem is rajta, hiszen amit az előbb leírtam, azt neki is végig kellett csinálnia.
