Részlet Radnóti naplójából, 1942.

Nov. 9.

Beülök a gőzgép mellé, melegszem egy kicsit. A szomszédos teremből hordjuk a „száraz szeletet” zsákokban, öten. Fölváltva töltjük és hordjuk. Valami üzemzavarban hullt oda. Ülök és le-leesik a fejem. Nézem a forgó dugattyút, hallgatom a kattogást, mintha vasúton ülnék. Az olajcsepegtetőkből csöpög az olaj, az óriás gép csuklóira. „Olajóra”, nézem rajta hogy múlik az idő. Hogy hullok a sír felé s ilyen hiábavalóan! Öreg munkás ül mellettem a padon, a gépre vigyáz. Kiveszem a cigarettásdobozom, kínálom. Csak pipázik, nem kér. Nézzük az olajcsöpögtetőt, lassan indul a beszélgetés. – Múlik az idő, - mondom ki hangosan is a gondolatomat. Múlik, - érti félre, - már hatvanhét éves vagyok. Hatvanhét? – riadok fel. Már az ötvenedik kampányt csinálja végig a gyárban, két éve működött a gyár, mikor idekerült. Ez a gőzgép harminc éve van itt, - mondja, emlékszem, mikor hozták. Már nyugdíjas, de a kampánykor behívják. A gyártól 31. – P. havi nyugdíjat kap, húsz pengőt a munkásbiztosítótól. Ebből él. Nézzük újra a csöpögő olajt. – No lám, miből telt a modern magyar irodalom támogatására - morgom s örülök, hogy soha sem kaptam semmit Hatvany Lajostól. De többször vacsoráztam nála, - jut eszembe s mikor Thomas Mann ott volt…*

   Család van? – kérdem. Volt három fiam, most csak kettő van már. Mi történt? Tíz napja veszett oda Oroszországban. Az volt a legfiatalabb. Huszonnégy éves. – Nézzük az olajcsöpögtetőt. Mennyi időbe telik, míg kiürül? – kérdem. Három óra, - mondja. Újra csönd. Megtömi a pipát. – Nem akar pödörni, ha van pipája, adok szívesen. Szűzdohány, másra nem telik. De jó azért. – Nem, köszönöm. Mennyi az órabére? – Harminchat fillér, - szégyenkezi a pipa mögül s mosolyog hozzá. Aztán egy másik munkás jön be, leül mellém, kettejük között ülök. – Ennyit adnak most, - folytatja az öreg. Mennyit – kérdi az érkezett. Harminchatot, maga is annyit kap. – Annyit, - feleli. Magának is van családja? – Öt. – Hű, a keservit, az sok, - mondom. Sok. De három férjnél van, kettő kicsi csak, nyolc esztendős, meg tizenkettő… - Mind az öt lány? – Az, lányok. De két idősebb is nálam él most, az emberek a háborúban vannak. Csak egynek van itthon a férje. De a kicsiket már nemigen adom férjhez. – Miért? Nyolc év múlva már, a legkisebbet is adhatja… - Hol leszek én nyolc év múlva! Két-három év s vége. – Ugyan miért? Beteg? – Semmi bajom. – Hány éves? – Ötvenedikben vagyok. – No ugye. A bácsi már hatvanhét. – Én nem leszek, - mondja konokon, - az öreg másképp, jobb világban élt. Aztán érdemes? Érdemes, na mondja meg öreg! – Az öreg nem válaszol, nézi a csöpögtetőt, nézzük a csöpögtetőt. Múlik az idő. Hárman hallgatunk a sír felé. Aztán beszólnak, lejárt a pihenőm. Megyek zsákolni tovább.

_{*Radnóti valószínűleg Thomas Mann 1935. január 27-i budapesti felolvasásának napján, a vacsorát követő fogadáson volt Hatvanyéknál.}