Csodálkozol barátném...

Csodálkozol barátném, - miért vagyok sovány,
világok gondja rajtam, világok gondja fáj.
Vajúdik fönn a hegység, a hágók omlanak,
és itt e völgyben is már repednek a falak.
S holnapra tán a szőke tehénkék nem lelik
a langyos aklot este s kinn bőgnek reggelig,
amíg a gazda mocskos, kis árkokban lapúl,
s fölötte érthetetlen rend és halál az úr.
És árván üldögélnek, erdőkben, fák alatt,
idegen pitvarokban, a hűvös hold alatt
a vérük váró csöndes magános asszonyok,
sápadtan ülnek s érzik, a gyomruk hánytorog
s dalolnak összegyűlvén, akár az angyalok.
Ó, bárha azt hihetném, futóbolond vagyok,
rögeszméim között ím lobogva futkosok,
de háború van, látod, s utána rom, mocsok
marad csak és oly mindegy: átélem? meghalok:
az álom nem vigasztal, a hulló hajnalok
ébren találnak folyton, soványabb így leszek,
a fény fáradt szememben fájdalmasan rezeg,
s mosolygok néha mégis, mosolygok néha, mert
a füldbebútt mag is csak örül, hogy áttelelt.
Rád gondolok barátném s szerelem, szerelem,
egy tigrisléptü álmos szeszély játszik velem.

1941. május 20.