Közgazdasági Szemle, LII. évf., 2005. május (429–447. o.)
Augusztinovics Mária: Népesség, foglalkoztatottság, nyugdíj
A nyugdíjrendszerek jövőjéért, a majdani idősek nyugdíjáért sokan aggódnak, néha még „összeomlással” is ijesztgetnek. Általában a demográfiai „bombát”, a népesség öregedését okolják, és gyakran üdvözítő megoldásként tüntetik fel a nyugdíjprivatizációt. A cikk azt kívánja bizonyítani, hogy ezek a tényezők alárendelt jelentőségűek; ezzel szemben az igazi, nagy kihívást a foglalkoztatottság alacsony színvonala jelenti. A következtetés az, hogy az időskori jövedelembiztonság egész rendszerét újra kell gondolni.
...
– Nincs biztosításilag korrekten megoldva a kockázatok és a járulékok megosztása a vegyes rendszer két „pillére”, a társadalombiztosítás és a magánpénztárak között.
– A hiányos valorizáció következtében két, azonos munkapályát befutott ember kezdő nyugdíja jelentősen különbözhet attól függően, hogy mikor vonulnak nyugdíjba.
– Hosszú távon tarthatatlan lesz az úgynevezett svájci index, amely a nyugdíjak fokozatos leértékelődéséhez vezet a bérekhez képest. Jelenleg ezt némileg ellensúlyozza a 13. havi nyugdíj négy évre elosztott bevezetése és az özvegyi nyugdíj felemelése, de ezek nem jelentenek tartós ellenszert a relatív leértékelődés ellen. Kevesen tudják, hogy az Országgyűlés 2003-ban felkérte a kormányt, hogy vizsgálja meg és hozzon döntést arról, hogy egyebek között „milyen módon lehet megalapozni a keresetek és a nyugdíjak reálértékének emelkedése különbségének csökkentését…” (OGY [2003]).
– A magánpénztárak működésének szabályozása hiányos, lehetővé teszi, hogy indokolatlanul magas adminisztratív és befektetési költségekkel dolgozzanak.
– Nem világos, hogy ki fogja a magánpénztárakból származó járadékot fizetni a törvényben megszabott feltétel mellett, amely szerint azt ugyanúgy kell indexelni, mint a társadalombiztosítási nyugdíjakat.
– Ha lehet, ennél is homályosabb magának a társadalombiztosítási rendszernek a működése 2013-tól, amiről a törvény csak annyit mond, hogy a nyugdíj is adóköteles lesz, de nem rendelkezik a hogyanról, az ennek kapcsán felvetődő ezernyi kérdésről.
...
... a jelenlegi foglalkoztatási szintnek a második, a „tűrhető” változat felelne meg 2050-ben, vagyis az átlagbér 13,5 százalékával egyenlő nyugdíj. Nem szorul bizonyításra, hogy ez az éhenhaláshoz is kevés.
Ezzel az egyszerű gondolatkísérlettel szemben számtalan ellenvetést lehet felhozni. Bizonyára sokan mondanák, hogy „túlságosan pesszimista”. Mozgathatjuk ide-oda a feltételezett paramétereket, például feltehetjük, hogy a béták nem az átlagbér 60, hanem 80 százalékát keresik (persze akkor az alfák fognak kevesebbet keresni). Felszólíthatjuk a bétákat, hogy képezzék, sőt élethossziglan át- és továbbképezzék magukat (csakhogy ettől nem lesz több munkahely). Rámutathatunk arra, hogy nincsen „átlagos béta”, hiszen óriási a szórás az átlagok körül. Hivatkozhatunk arra, hogy a jelenlegi társadalombiztosítási nyugdíjrendszer nem ilyen steril, hanem számos eszközzel – résznyugdíj, minimumszabály stb. – mintegy „alulról megtámogatja” a leginkább elesetteknek jutó nyugdíjat (csakhogy éppen ezektől a szolidaritási elemektől szeretnénk mielőbb megszabadulni). Nyugtatgathatjuk magunkat, ha jólesik.
...
A jövő öregjeinek a nyugdíját tehát nem az fenyegeti, hogy akkor majd nem lesz elég fiatal, aki „eltartsa” őket. Az fenyegeti, hogy ők maguk, keresőkorukban, a jelenlegi és a várható foglalkoztatási szint mellett nem gyűjtenek elég nyugdíjjogosultságot és/vagy magánpénztári tőkét. Ez talán jó hír azoknak, akik a nyugdíjrendszer majdani pénzügyi egyensúlyáért aggódnak – hiszen valójában nem is lesz olyan nagy az a nyugdíjteher, mint amekkorát a demográfiai adatok alapján előrevetítenek. De rossz hír a mai keresőkorúaknak, hiszen nemcsak az a kérdés, hogy miből élnek ma, hanem még inkább az, hogy miből fognak élni öregkorukban, amikor már keveset se és feketén se lesznek képesek dolgozni.
Mi lehet a megoldás?
Fordítsuk vissza a társadalombiztosítási nyugdíjrendszert a nyakló nélküli, zavaros és igazságtalan újraelosztás felé? Ez már csak közgazdaságilag sem lenne racionális. Miért terhelje az egész idős generáció megélhetése az aktív korúak alig több, mint kereső felének a munkabérét? (Akkor lenne csak igazán drága a munkaerő!) Bízzuk a problémát a rászorultsági alapú szociális segélyezésre? Ez megalázó, megosztja a társadalmat, nem hatékony és rendkívül költséges (Szalai [2004–2005]).
Egyáltalán, ha bármilyen alapon megosztjuk az idős generációt olyanokra, akik saját járulékfizetésükkel elegendő nyugdíjjogosultságot szereztek, ezért mást nem kapnak, és olyanokra, akiknek a megélhetését más társadalmi forrásból biztosítják, akkor az előbbiek joggal tekinthetik úgy, hogy részben vagy egészben hiába dolgoztak, hiába fizettek járulékot. Ez nem ösztönözne munkára és járulékfizetésre, így megint csak közgazdaságilag irracionális lenne.
Talán utópiának tűnik egy általánosan – munkajövedelemtől függetlenül – kötelező nyugdíjbiztosítás. Ugyan miből fizessen nyugdíjjárulékot vagy pénztári tagdíjat az, akinek nincsen saját jövedelme? A válasz: abból, amiből most is él, és ha emiatt többre van szükség, akkor fizessen többet az, aki a mostani megélhetéséről gondoskodik. A jól kereső házastárs esetében ez nem lehet probléma, a „segélyező” állam esetében annál inkább. Ezért ezt a megoldási lehetőséget aligha fogja valaki is komolyan fontolóra venni – bár így legalább ráébrednének a döntéshozók, hogy a foglalkoztatottság hiánya nemcsak a keresőkorúakat érinti, hogy a mai nem keresők is meg fognak egyszer öregedni.
Reálisabbnak tűnik az általános, bizonyos életkortól alanyi jogon járó, egységes összegű alapnyugdíj, amelyet nem bérjárulékból fedeznek, hanem általános adóból. Az ebben érvényesülő „szolidaritási” elem tehát nem a munkát drágítja, hanem az adórendszerben amúgy is megvalósítandó újraelosztás terhére működik. Talán le kellene porolnunk az 1991. évi országgyűlési határozatot? Mostanában a szakirodalom egy része is megint figyelmet szentel a nem járulékalapú (non-contributory) nyugdíj lehetőségének (például Schmähl [2000]).
Az alapnyugdíj megmenti az éhhaláltól azokat, akiknek nem volt elégséges munkajövedelmük, de nem teszi feleslegessé a járulékfizetéssel megalapozott, jövedelempótló munkanyugdíjat azoknak, akik sokat (legalábbis eleget) dolgoztak, tisztesen kerestek, és időskorban is szeretnék korábbi életszínvonalukat nagyjából fenntartani. A fogyasztói rövidlátásról (myopia) szóló elméletek és tapasztalatok amellett szólnak, hogy ez se csak önkéntes, hanem nagyobbrészt kötelező legyen. A költséghatékonyság és a biztonság pedig amellett szól, hogy ezt ne bízzuk teljesen a kiszámíthatatlan pénzpiacokon ügyködő magánpénztárakra, hanem tartsuk fenn a társadalombiztosítási kereteket is.
Az alapnyugdíj és a társadalombiztosítási munkanyugdíj nem kíván feltétlenül két „pillért”, két szabályrendszert, két hivatalt. Megoldható egyben is, ha átfogalmazzuk a (12) összefüggésben leírt, csontig soványított nyugdíjformulát úgy, hogy a nyugdíj két komponensből álljon: b = A + kwd, ahol A az egységes összegű alapnyugdíj, k pedig az új feltételrendszernek megfelelő, aktuárius korrektséggel számított konstans. Az A tag nem azonos a jelenlegi nyugdíjminimummal, hanem bizonyos (esetleg a jelenlegi korhatárnál magasabb) életkortól kezdve mindenkinek jár, minimális szinten megélhetést biztosít, és forrása nem bérjárulék, hanem adó. Így a második tag képviseli a munkanyugdíjat, hiánytalanul „elismeri” a korábbi járulékfizetést, egyének vagy csoportok esetében akár zérus is lehet, nincs szükség ilyen-olyan alsó, „szolidaritási” korlátokra, és a k konstansban foglalt, élőmunkát terhelő járulékkulcs jóval alacsonyabb lehet a mainál.
Természetesen nem állítom, hogy a dolog a valóságban is ilyen egyszerű lenne. Ezer konkrét szempontot kellene figyelembe venni (bár azért meg kellene próbálni nem agyonkomplikálni, hanem átláthatóan tartani a nyugdíjformulát). Az pedig magától értetődik, hogy ilyen horderejű változást csak az adórendszerrel és a szociális ellátó rendszerrel összehangoltan, azokat is átalakítva lehetne végrehajtani. Azt sem állítom, hogy ez lenne az egyedül üdvözítő megoldás.
Végkövetkeztetésként csak annyit állítok, hogy ha a foglalkoztatás nagyjából a jelenlegi színvonalon marad vagy tovább csökken, akkor távlatilag nem lehet az időskori megélhetést kizárólag bérjárulékból finanszírozott, biztosítási jellegű munkanyugdíj-rendszerekre építeni. Az időskori jövedelembiztonság egészét kell – a teljes jövedelem újraelosztási rendszerbe ágyazottan – újragondolni. Ez szakmailag és politikailag egyaránt időigényes feladat – mielőbb hozzá kellene fogni. |
