Fölöttünk egy olyan család lakott, akiknek ide született a gyereke, és egész éjjel sokszor iszonyúan sírt. Állítólag beteg volt a gyerek, ezért nem is pofáztam, meg amúgy is egy csecsemő az csecsemő és kész. Sír, sír. Ez ment kb másfél évig. Mi is éjszakáztunk a szülőkkel. Ráadásul sokszor (ez már hiszti volt szerintem a szülők részéről) kétnaponta az ügyeletet is kihívták, ha egyet hörrent a gyerek. Na mindegy. Aztán elkezdték bölcsibe járatni, ahonnan du 4 körül hazahozta a csaj, lerakta aludni, olyan este nyolcig alukált a gyermek, majd miután estig kialudta magát, nekiálltak élni, míg apuci éfél-egy körül haza nem jött az éppen beindulófélben lévő vállalkozásából. Na, olyankor aztán volt örömvisítás, sivalkodás, lábdobogás, élménybeszámoló, labdázás, minden ami kell. Amikor felcseperedett, akkor anyuka hogy ne unatkozzunk elkezdett hajnali fél ötkor (olyan korán kelt a munkája miatt) fapapucsban grasszálni a fejünk felett. Aztán jött az újabb meglepi: karácsonyra számítógépet tojt a Jézuska. Innentől kezdve éjt nappallá téve valami idióta játék zenei aláfestését hallgattuk, valami olyan monoton gépzenét, hogy egy idő után ha nem hallottam, már szinte hiányozni kezdett, mint valami az életemhez elengedhetetlenül szükséges háttérzaj. Időnként bulit rendeztek- és az összes szomszédot értesítették levélben, csak minket nem. Így hát nem aludt egész éjjel a nálunk gyanútlanul vendégeskedő testvérem, jómagam 39 fokos lázzal, valamint a család többi része sem. Mikor a vendégek hajnali ötkor távoztak, még utánuk füttyögött az erkélyről a nyomorult!
Remélem nem aludta ki magát másnap, mert egy seprűnyélre rongyot kötöttem, hogy ne verje szét a falfestést, tapétát, és lázasan, úgy, hogy talán egy órát aludtam, az egész lakást körbejártam, és vertem a plafont a seprűnyéllel vagy egy órát. Aztán mikor elfáradtam, adtam nekik egy kis Modern Talking-ot, maxikokszi voluméval, bakelitről, hadd hulljon a hajuk, és elmentünk itthonról. Úgy emlékszem, mintha több buli nem lett volna.