Veghatti Creative Commons License 2005.10.17 0 0 2995
  Spartathlon

 

   Az utazás, helyfoglalás meg a többi szerintem nem túl érdekes. Mások úgyis megírják. Főleg eszünk meg pihenünk, ill. összekészültünk meg ilyesmik. Talán még annyit, hogy Ispánki Zoltánnal, Horváth Jenővel és Fendrik Lászlóval voltam egy szobában. A 211-esek. Így egy igen kulturált, konszolidált és intelligens környezet tagja lehettem.

   Vagy legalábbis majdnem….

   Sajnos egy nappal elnéztem a rajt időpontját – de ennyi belefér.

   Mivel kivételesen nem hozzám igazodtak a rendezők, így a verseny napja péntek maradt. Reggel fél 5-kor kelünk, hogy rendbe vágjuk magunkat, reggelizzünk majd leadjuk csomagjainkat amelyek meg sem állnak Spártáig. Előző nap összeállítottuk majd leadtuk saját frissítőcsomagjainkat, amelyek remélhetőleg erőnket és reményeinket szolgáltatnak sokszorozni.

 

„ Sokat gondolkoztam a verseny ezen momentumáról. Mivel tök egyedül leszek, elég nagy fontossággal bírnak ezek a csomagok. Mit és hová? Négy csomag mellett döntöttem. Az elsőt 50 km-hez ( 13 Fp.) ha valami korai probléma lenne velem. A másodikat 110 km-hez ( 31 Fp.) itt lesz ugyanis a fejlámpám akkor legyen egy kis erőnyolcszorozó is mellette. A harmadik 163 km-nél ( 49 Fp.) a hegy után a meleg ruha, végül 195 km ( 60 Fp.) az utolsó erőtartalékok beindítása végett. A csomagokban egyébként sóóldat, Powerbar, koffeines Powergél, és Sezámki voltak. Szerintem nagyjából mindenki tudja, hogy mi mire való.
Utólag megjegyzem a sóóldat kivételével semmin sem változtatnék, és ez érvényes a csomagok elosztására is.”

 

 A táskáink elhelyezése után buszra ülünk és irány az Akropolisz.

Még sötét van mikor megérkezünk, itt gyors fényképezés meg az ehhez hasonlók, aztán én különválok, hogy nyújtsak egy kicsit, és még utoljára átnézzek mindent.

 

„ 92 óta futok, de csak 95-ben kóstoltam bele az ultrába. Sokáig rövidebb, azaz 12 órás ill. 100 km alatti versenyeken vetten részt. Mivel előtte nem sportoltam, és utána is leginkább egyedül edzettem, nem volt egyszerű az út.. Sok sikertelenséget, - azért sikert is - és ebből eredő tanulságokat értem meg, de hát ezek is mind szükséges okozatai annak, hogy az emberfiából egyszer majd érett ultrafutó legyen. 2000-től ruccantam ki – inkább vagányságból, mint következetes meggondolásból – a hosszabb távok felé. ( 2000 és 2001 egynapos Balaton kör ) Elég jól mentek úgy amúgy  magamhoz képest és éreztem, van itt keresnivalóm, ( furcsamód még élveztem is, főleg az A-tól B-ig típusú versenyeket )  meg hát végül is egyszer úgyis feljebb kell lépni a szamárlétrán. 2002-ben már terveztem a Spártai versenyt de néhány hosszan tartó sérülés miatt csak idén jött össze.

  Spartathlon.  Sokak szerint az ultrafutás alfája és omegája. Nekem leginkább olyan, mint a hegymászónak egy hegy, ( egy szép nagy hegy ) amelyet muszáj megmásznia, mert tudja, hogy ezzel is mind inkább jobban és jobban  megismerheti önmagát. Nekem ez a legfontosabb. Hiszen ha  tisztában vagyok önmagammal, onnantól már teljesíthetők az egykor talán elképzelhetetlen távok is. A Spartathlon ebben nagy segítség.

   Ezért vagyok itt.

 

       A rajt pontban 7-kor. Mire lefutunk a belvárosba szépen ki is világosodik. Át a városon, egy forgalmas úton, majd ki egy még forgalmasabbra.

      

        Első 10 km 5 perces tempó. Nagyon gyors! Rögtön vissza is veszek. A hosszú tengerpartig tartó lejtőn már érzem, hogy a megtaláltam a megfelelő sebességet. Ispi, Laci előttem, Jenő mellettem, a többiek belátható távolságra mögöttem. A Fp.-okon egyre több minden sorakozik.

    

    „ Otthon sokat foglalkoztam a frissítéssel. Azt tartottam leghelyesebbnek, hogy amíg a meleg alább nem hagy csak vizet, izótónikus, és a magammal hozott sóóldatot iszom. Ezen kívül megpróbálok minden Fp.-on  folyamatosan enni, de csak egy két falatot és az is csak lehetőleg kenyér ill. gyümölcs legyen. ( Nem akartam minden össze enni és inni. Sajnos nincs vasból a gyomrom.) Később pedig majd amit a helyzet alakít.”  

   

      A 4 Fp.-on ( 20,5 km ) Jenő megáll, hogy elfogyassza iderakott saját kajáját – jobb ha nem írom le mit, nehogy valaki még a végén kipróbálja ( csak erős idegzetűeknek ) – én megyek tovább. Még ugyanebben a faluban ér utol Levente. Közli velem, hogy idén visszafogott lesz, nem akarja elkövetni az elmúlt évek hibáit. Helyeslek a döntéséhez, még beszélgetünk  aztán egy kicsit később hagyom menni. 7 Fp. ( 30,5 ) környékén érünk ki egy igen tetszetős helyre. Festői tenger, és a festői tengerben egy évek óta elborult festői teherhajó rohadó maradványa. Már fent a nap, de nincs nagy meleg. Ez mák. Ellenben mégis úgy érzem nem vagyok túl jó erőben. Próbálok nem gondolni rá, igyekszek ésszel futni, meg ésszel frissíteni, meg stb. stb.

        10 Fp. ( 40,0 km ) Futok, futok aztán egyszer csak itt vannak a hölgyek ( Gabi, Edit, Timi ) és hangosan szurkolnak. Jól esik. Azon gondolkozom, hogy milyen hülye mázlisták ezeknek a férjei.

       Maratoni részidőm 4 óra körüli. Elmegy, bár egy kicsit gyors.

       Ismét gyönyörű tengerparti rész következik. 13 Fp ( 50,0 km ) Hotel Kokkinis. Még oda sem érek kezembe nyomják a csomagomat. Rögtön emelkedő, én megsétálom és elfogyasztom az ebédemnek kinevezett Powerbar szeletet. Aztán tovább. Nemsoká hangokat hallok magam mögött: tip, tip, tip, és hátra sem kell néznem, hogy tudjam Kimie Funada ért utol. Elfut a hónom alatt, rám mosolyog, majd 40 cm-es lépteivel elhúz a horizont felé. Csak lesek…

      A fáradságom nem igazán múlik, ellenben a kedvem jó és  tudom tartani a tempómat is. Egy városban futok, ahol mindenki köszönti a futókat. A járókelő, a fodrász az ablakból, az utcai zöldséges ( meg a vásárlója ). 15 Fp ( 55,7 km ) után nem sokkal beérem Fendrik Lacit. Megyek vele egy kicsit. A 17 Fp ( 61,9 km ) előtt kezdek rosszul lenni. Mire odaérünk már forog velem a világ. Vércukor. Szólok Lacinak menjen tovább, én leülök egy székre, és nagy adag mézet és tiszta kolát kérek. Magamba döntöm, majd azonnal felállok és megyek. Rendbe is jövök igen gyorsan, tempóm, kedvem helyreáll.

     Beérek a nagy gyárak közé. Büdös van, de nem kicsit. Közben érzem, hogy a lábizmaim keményednek. Ez nem jó jel. Sajnos jön is a baj, 70 km környékén begörcsöl mindkét lábam.

Szerencsére mögöttem fut egy finn gyerek aki látja paraolimpiázásomat és készségesen átad egy aszpirin tablettát. Ez segít. Itt érnek utol  Andris és Guszti akikkel már együtt futok el Korinthoszig  22 Fp ( 81 km ). 

     Itt vannak a lányok! Gyorsan kapok egy sajtos makarónit, izotonikus italt, bénázok egyet a mobilommal, és már ott sem vagyok. Még egy kicsit együtt megyek Gusztival, aztán kisvártatva utolér a vég: gyomrom egy pillanat alatt rosszul lesz, erőm elhagy.

   

 „ Előző nap Ispi olvasott fel nekünk egy cikket melyet Rune Larsson írt a Spartathlonon szerzett tapasztalatairól. Írta, hogy nagyon sokan hajlamosak feladni ezt a versenyt gyomorproblémák miatt, pedig egyszerűen nem kell mást tenni mint menni, menni, ha lassabban is, de menni. Előbb utóbb elmúlik.”

 

     Hát  megyek. Lassan saját tempóban próbálom átvészelni ezt az időszakot. Viszont enni is kéne. 24 Fp-on ( 88,2 km ) kicsit leülök megnézni, milyen ételt bírna elviselni béna gyomrom. Joghurt mellett döntök egy kis kenyérrel megspékelve. Ez az étel együttes egyébként szinte végig kísért a verseny folyamán.   Éppen befejezem a tuti kaját beér Balázs. Mutatom neki, hogy milyen marha jól vagyok  Megpróbálok vele menni. Szegény Balázs sem egy gyorsvonat már, mégis sok nekem a tempója. Tényleg jobb ha magam megyek.

     A következő frissítőállomás előtt megint egy kicsit rendetlenkedik a lábizmom. Odaérve gyúrót kérek bár tudva, hogy itt nem kéne lenni, de hátha. Persze nincs. Megyek tovább.

     Ancient Korinthosz 26 Fp. ( 93,4 km ). Hurrá ismét itt vannak a lányok! Kapok sört kalciummal meg bíztatással. Futókoktél!

     Assosnál 28 Fp. ( 100,5 km ) meg sem kell állni máris kezembe nyomják a csomagomat. Egy pillanatra a limitidőt jelző táblára lesek és látom, hogy Korinthosz óta  tartom az egy órás előnyömet a záró idővel szemben. Igaz ez a szakasz ideális lett volna a limitidő és sajátom közti távolság növelésére de a gyomrom most mást diktál. Sebaj, menni kell, még fordulhat a kocka.

( Emlékszem – pedig törülközőm sem volt -  gyakran eszembe jutott Douglas Adams szavai: Ne ess pánikba! )

     Következő állomás: Zevgolatio. Odaérek, bemondják rajtszámom, kiválik két gyúró, megragadnak, és máris el kezdik gyurmázni a lábam. Mi van!? Aztán kiderül. Az x állomással korábban elhangzott gyúró iránti kérelmemet továbbították. Nem rossz!  

     Közlöm velük, hogy két perc. Kettő nulla nulla-kor felállítanak, pályára raknak, elindítanak. Megyek, de beleütközök néhány kislányba, akik autógrammot kérnek. Kapnak nevet, országot és mivel az úr a pokolban is úr, egy kis virágot a cetli sarkába.

     Ahogy kiérek a városból gyomrom jobban lesz, erőm, kedvem helyreáll. ( Larssonnak igaza volt… )  Megyek mint a meszes. A következő frissítőt kihagyom, futókat előzgetek. Így érek be Soulinariba 31 Fp. ( 110,0 km )

     Soulinariban egyszerűen elsétálok a frissítőasztal mellett, mivel lehetetlen nem észre venni a mögötte lévő kocsmát. Itt sört kérek, fizetnék, de nem hagyják. Kifele menet arra gondolok meghívhattam volna mindenkit egy körre. Sajnos a sör nem esik jól. Bántja a gyomrom. Nem erőlködöm, odaadom a maradékot egy ép megelőzött amerikainak.

     Jókedvűen érkezem meg Halkionba. Jókedvemen még dob egyet a lányok jelenléte. Közlik, hogy Andrisék csak pár perce mentek el. Meg sem állok, felkapok valami szilárdat és futok tovább.

Kisvártatva utolérnek kocsival és kérdik kell-e valami Némeába. Jelzem minden rendben.

     Két perc múlva kétrét görnyedve állok az út mellett.  Hogyaza…!!! Gyomrom megint almás, tempóm gyomrommal arányos. Sétálok, ha nem fáj a gyomrom futok. Séta, futás, séta, futás, aztán hírtelen fosás, séta, fosás, séta….   Most ijedek meg először. Ha fáj, jó van, ha fáradt vagyok, elmegy de ha fosok akkor kiürülök, és akkor nekem záros határidőn belül sanyi.

     Némeába érve elég rosszul vagyok. Szerencsémre a lányok megvártak. Hasmenés ellen kérek gyógyszert. Kezembe nyomnak egy tál  joghurtos rizst, amellyel megkezdem nagy küzdelmemet. Győzök az étel felett és a gyógyszernek hála egy ideig elmúlik a hasmenésem is.                                                                                              

     Némeából kiérve – ó uram mit vétettem – Bakó Norbiba botlok. Megnyugtatom, hogy minden rendben, addig megyek amíg vagy beérek, vagy ki nem dőlök.  ( Később olvastam a fórumon, hogy már mint „amíg el nem ájulok” adta tovább a hírt – de hát ez a mi Bakó Norbink )

 

   „ A taktikám már a kezdetektől egyértelmű volt számomra: amíg birok futok, ha nem megy sétálok, ha az sem megy négykézláb, és végül ha az is nehéz akkor csúszva - mászva „

  

  Még néhány kilométert szenvedek, aztán mikor a földutas részre érek, szépen kezdek megint helyre rázódni. Jól haladok. Tudok enni is a frissítőkön, és jól esik a futás is. Ismét tudok hozni az időmön. Így érek Malandrenibe 40 Fp. ( 140,2 km ). Hívogató a mögötte lévő kocsmaság, de most már nagyon vigyázok a gyomromra: Sörnek annyi. Így aztán kenyeres joghurt projectet választom  és már ott sem vagyok. Lefelé a városból egy kicsit megint fáradni kezdek. Nem baj, ha kell, tempósan bele-bele sétálok.

    Jókedvűen haladok, viszont nemsokára megint hasmenés kezd el kínozni, és hamar viszont is látom ennek eredményét. Morfondírozok: ha eszem gyomorfájásom lesz, majd hasmenésem, amitől előbb-utóbb kimerülhetek,  ha viszont nem eszek akkor meg értelemszerűen ugyanaz. A 22-es csapdája.

Döntök: eszünk, aztán majd csak lesz valahogy.

    Beérek Lyrkiába. 43 Fp. ( 148,5 km ). Nagy frissítőállomás, lesz főtt kaja! Odaérek, körbenézek, elszomorodom. Nem lesz főtt kaja… Csak leves van. Megint egy kis joghurt aztán tova.

    Lyrkia után egy enyhébb emelkedő visz fel Kaparellibe. Itt kezdek nagyon legyengülni. Már csak sétálni tudok, később azt is körülményesen. Nagy időveszteséggel érek be a faluba, ahol a levesre várni kéne. Eszek valamit aztán „sietek” tovább. Jön a borzalmas emelkedő.

Teljesen kimerülten érek fel a következő Fp-ig, ahol csak arra van erőm, hogy leroskadjak egy székre. Fázok, igen rosszul vagyok. A szervezők rögtön betakarnak, majd látják, hogy ez itt kevés, és lefektetnek egy tábori ágyra. Még látom, hogy negyed órám maradt a záró időig.

Továbbmehetnék, de így kiürülve ( még majdnem 5 km a Sangas teteje ) leginkább favágás volna.

Túl lehetne jutni ezen a holtponton is, csak sajnos nincs már idő. Elalszom.

   Kis idő múlva megérkezik a záró busz, engem felraknak rá, és irány Spárta.

 

   Nem voltam elkeseredett. Ez legfőképp két dolognak köszönhető:

      -    Az első, hogy nem a feltétlen célba érkezést, csak a maximumot tűztem ki magam elé.

Ez többé-kevésbé sikerült is. Nem anyátlanodtam el egyszer sem, nem hisztiztem ( kinek is? ) hanem mindig próbáltam tudásomhoz mérten megoldani a fellépő problémákat. Ez most ennyire volt elég.

-         A másik, hogy hála annak, hogy itt lehettem, és megnyugvásul a tény magamnak: tudom, képes vagyok megcsinálni ezt a versenyt. Majd kiküszöbölöm a kis hibákat úgy jövő ilyenkorra.

 

Bár már annyiszor megtettem, de így irományom végén is szeretnék gratulálni a beérkezőknek, mert most már tudom mitől is a világ egyik legnehezebb versenye ez.

 

 

Maradok tisztelettel:                                 Végh Attila

 

u.i.

A tisztelt jövőbeni teljesítőknek üzenem: csak semmi pánik, a durva részeket kihagytam a könnyebb emészthetőség kedvéért. Sok sikert!