ultrafutó Creative Commons License 2005.10.14 0 0 2910

Spartathlon 2005

 

Előzmények, felkészülés

 

Idén másodszor vágtam neki a Spartathlon 246 km-es távjának. A felkészülésem tulajdonképpen tavaly kezdődött Lyrkiában, 148 km-nél, ahol kénytelenek voltunk különválni Tímeával, ott a frissítőasztal melletti széken lehajtott fejjel ülve kezdtem el először gondolkodni azon, hogy miért nem sikerült, mit rontottam el, hogyan lehetett volna több esélyem a célbaérésre. Az elemzés utána hosszasan folytatódott és sokat segített Tímea és András is.

A legsúlyosabb hiba a frissítésemmel volt, bár sokat ittam, mégsem eleget és valószínűleg a sópótlással is problémák voltak. Ez vezetett tavaly a testhőmérsékletem emelkedéséhez, ami egy idő után hányással és teljes legyengüléssel párosult. Változtatni kellett az együttfutás módján is, amire az éjszakai nagyon gyenge látásom miatt kényszerülök. Úgy értékeltük, hogy csak szürkülettől hajnalig érdemes az egymáshoz alkalmazkodást erőltetni, világosban a saját tempómat kell futnom. A saját káromon megtanultam, hogy a rajt után még sokáig nagyon óvatosan kell futnom a hajnali szürkületben, mert csak így kerülhetem el azt az esést, ami tavaly a rajt után történt velem és az is világossá vált a számomra, hogy a tűző napsütésben sapkában kell futnom, különben napszúrást kapok. Be kellett szereznem egy fél számmal nagyobb és kényelmesebb futócipőt is, de úgy gondoltam, hogy ezen kívül javítanom kell a fizikai és a lelki állapotomon is, egyrészt edzettebben kell rajthoz állnom, másrészt nem kell annyira görcsösen, idegesen, mosolymentesen versenyeznem mint tavaly.

Egy évem volt a hibák kijavítására és minden edzésem és versenyem ezeknek a céloknak volt alárendelve. A sikerek nem jöttek maguktól. Sokat kísérleteztem és eleinte nagyon kevés sikerrel. Februárban és márciusban futottam két fedettpályás 12 órás versenyt, mindkétszer belázasodtam és hánytam, ugyanúgy mint tavaly. Ezután elindultam Sárváron a 24 órás bajnokságon, ahol 13 óra futás után minden pontosan megismétlődött. Lefeküdtem, pihentem, de csak azután lettem jobben, hogy lázcsillapítót vettem be. Akkor viszont teljesen rendbejöttem és folytatni tudtam a versenyt.

A következő alkalommal a frissítést, sópótlást és a sapkában futást gyakoroltam a Békéscsaba – Arad futóversenyen, ez a futás végre jól sikerült és egy elég erős lelki támaszt is adott. Jöhetett újra egy 24 órás verseny júliusban Wörschachban, ahol egyértelműen az egyéni csúcsdöntés volt a cél. Ez volt az első alkalom, hogy lefekvés nélkül végigfutottam a teljes 24 órát, meglett a csúcs is, de 20 óra futás után megint hányni kezdtem. Tudtam, hogy jó úton járok, de még sokkal jobban kell figyelnem a szervezetem visszajelzéseire.

Közben azon is el kellett gondolkodnom, hogy hogyan jutok át az éjszakán. Vettem egy erősebb fejlámpát, de abban biztos voltam, hogy a hegyen segítségre lesz szükségem. A főrendező végül egyetlen módját engedélyezte a kísérésnek, csak rajtszámot viselő segítőm lehet. Így sajnos nem fogadhattam el Szarka Zoli barátom segítségét, aminek pedig nagyon örültem. Újabb, nagylelkű felajánlást kaptam: András a kedvemért lemondott arról, hogy a szokásos 28 óra körüli eredményét teljesítse és megígérte, hogy átvisz az éjszakán. Mindkettőjük segítőkészsége nagyon-nagyon jól esett és ezúton is köszönöm nekik.

Gyakorlásképpen volt egy közös éjszakai futásunk Balázzsal, Andrással és Sándor Csabával, ami nagyon jól sikerült és a célban, a János-hegyen, napfelkeltekor felcsillant az első reménysugár. Kicsit bizakodóbb lettem, de ez hamar elmúlt augusztusban és szeptemberben, amikor sorozatban jöttek a kedvezőtlen előjelek. Először az achillesem kezdett el fájni, aztán elkapott a tüszős mandulagyulladás és kénytelen voltam antibiotikummal kezelni magam. A Meteor túrára meggyógyultam és szépen le is tudtam futni, de egy hét múlva megcsípett egy méhecske és bedagadt a jobb combom. Nem is erőltettem a futást utána, csak egy héttel a verseny előtt mentem ki egy könnyű tízesre Békésszentandráson. Itt sem volt sok szerencsém, mert belefutottam egy kötözködő társaságba, akik meg akartak verni, végül sprintben kellett elhagynom a helyszínt és kicsit meghúzódott a lovaglóizmom. Ezután kapott el másodszor a mandulagyulladás és megint lázasan feküdtem az ágyban. Ekkor már csak öt nap volt a versenyig és ráadásul bedurrant az egyik fogam is. Hétfőtől ismét antibiotikum, kedden gyökérkezelés. Az érzéstelenítő majdnem hatott, jó kis edzés volt fájdalomtűrésből. És másnap már repültünk is Athénba. Induláskor még felfedeztem egy borsó méretű gumót a térdkalácsom oldalán alul, amit végképp nem tudtam mire vélni.

 

Szerdán Balázs és Levi társaságában körbecipeljük az összes csomagot Glyfadában, végül Gabi és Tímea megtalálja a szállásunkat és célbaérünk. Másnap leadjuk a frissítőket és kabalából részt veszünk az orvosi vizsgálaton. Tavaly szerencsét hozott Andrásnak és Tímeának, hátha jut a szerencséből nekünk is. Marcus mosolyog a rajtszámomon, két éve ő is megkapta a 246-os szerencseszámot és meg is nyerte a Spartathlont. Időben leadjuk a frissítőket, csomagokat is, aztán technikai értekezlet, majd autóbérlés. Este még vacsorázunk egyet, én minden tudományosságot mellőzve egy gyorsétterem menüjét eszem, sült krumplit, hamburgert, narancslevet.

 

Hajnalban kelünk, gyorsan megreggelizünk és átgurulunk a London szállóhoz. Még nagyon sötét van, Levente segít fel a buszra és már megyünk is az Akropoliszhoz. Útközben folyamatosan táplálkozom, arra gondolok, hogy minden falatnak jelentősége lehet később. Aztán lekászálódunk a buszról és felsétálunk a rajthoz.

Alattunk hajnalodik Athénban, körülöttünk több mint kétszáz elszánt atléta készülődik. Vidámnak tűnő fényképezkedés, de a feszültség szinte tapintható. 246 kilométeren senki nem mehet biztosra. Van, aki tétován melegítget, mások a padon ülve átgondolják még egyszer a taktikájukat, Jenő meg azzal köti le a figyelmét, hogy címert varr a pólómra. Remélem, holnap megmutathatom Leonidásznak. Két kiváló 800 méteres futóval sikerül egy képre kerülnöm. Balázst, a magyar csúcstartót nem kell bemutatnom, vele a közös felkészülés kapcsol össze. Mihalist, a görögök hasonló képességű pályaversenyzőjét tavaly ismertem meg, amikor Tímeát önkéntes segítőjeként kísérte végig a második napon. Görög barátom a korábbi összes Spartathlont végigszurkolta és most áll oda először, hogy le is fussa. Lassan ideje a rajthoz állni, Andrásba kapaszkodom, mivel nekem még sötét van. Állítólag még ő is izgul, de hiába figyelem, ennek semmi nyomát nem látom rajta. “És neked miért remeg a kezed?” – érdeklődik barátságosan. Nem is tudom, miért.

 

Athén - Korintosz

Az Ész szakasza

 

Elindulunk. Méltóságteljesen hömpölyög lefelé a mezőny a dombról, nem siet senki. Idén nagyon óvatos vagyok, még akkor sem engedem el András karját, amikor már látok, inkább együtt megyünk még egy kilométert. Ahogy különválunk, gyorsítok, ez nem tetszik Andrásnak. “Fölösleges Kimie előtt futnod.” – mondja, mert tudja, hogy a japán versenyzőnő 30 órán belül szokott célba érni. Én azonban más, személyreszabott taktikában hiszek. Ezúttal gyorsan kezdek és megpróbálok előnyt szerezni az éjszakára, ahol nyilván lassabban haladunk majd. Veszélyes játék ez, ezért az emelkedőkön nem is rohanok annyira, inkább a lejtőket és a sík részeket futom tempósabban. Beérem Gyuszit majd Balázst, aztán nyomom tovább. Balázs óvatosabb kezdést tervez és az éjszaka akar előnyhöz jutni. Neki tényleg ez a legjobb módszer, kár, hogy így alig látjuk majd egymást. Tíz kilométer után kanyarodunk rá az autópályára, pechemre éppen engem állítanak le két percre, így kizökkenek a tempómból. Jó jel, hogy milyen higgadtan veszem a lelki akadályt, tavaly biztosan megfojtottam volna a rendezőket, vagy legalább üvöltöztem volna velük egy jót. Balázs megígéri, hogy Pán isten vár majd még két percet a hegyen és már megyünk is tovább. A nap még nem tűz és mintha kicsit felhős is lenne az ég. Ez mindenképpen jó jel és az is, hogy Elefsinában már van 15 perc előnyöm. Úgy tervezem, hogy 5 óra alatt elérem az 50 kilométert, de onnan feltétlenül visszaveszek a tempóból és nagyjából 8 és fél óra alatt Korintoszban leszek. Az idő kicsit párás, de egyáltalán nem süt ki a nap, ezért leveszem a sapkámat és a derekamra erősítem. 50-ig övtáska nélkül futok, a frissítőimet előre bekevertem és leadtam, így a frissítésem teljesen a terv szerint működik. A biztonság kedvéért még sok helyen eszegetek kekszet, néha sajtos szendvicset is, így mindenképpen jobb erőben érek majd Korintoszba mint tavaly. Az első maraton holtpont nélkül, nagyon jó hangulatban telik, mindenkire mosolygok és 40-nél kiszólok Gabiéknak: “Az istenek velünk vannak.” Húzós emelkedők jönnek a tengerparton, de nem sétálok bele, csak lassítok, így 4:50-re érek az 50 km-es ponthoz. Hihetetlenül jól állok nemcsak idővel, de energiaszint tekintetében is. Felrakom az övtáskát és visszaváltok egy kicsit. A nap néha előbukkan, ilyenkor rögtön felhúzom a sapkát és lassítok. 62 km-nél megnézem a kerítést, ahol tavaly kiborulva ücsörögtem, aztán lassan elhagyom Jenőt. András érkezik hátulról és próbál rávenni, hogy Korintoszig gyorsítsak, de nem tud. Jön az első holtpont és eszem ágában nincs fölöslegesen kiütni magam, inkább kicsit hosszabban időzöm a vizes vödörnél és alaposan lemosom magam. Közben ismerős görög csapat poroszkál el mellettem: Mihalis és barátai. András velük tart, beszélgetnek. Én egyedül próbálom átvészelni a holtpontot és lassan túl is vagyok rajta. Odaérek a 76 kilométernél lévő extra frissítőhöz, ahol jeges vizet raknak ki egy asztalra, el is viszek belőle egy teljes litert. Éppen a nagy emelkedőre leszek ismét jól és fel is kocogok rajta, itt egy nagyobb társaság verődik össze görög, finn és magyar futókból, Sepponak külön örülök, nagyon megnyugtat a jelenléte. Átfutunk a híres csatorna fölött, aztán Mihalissal megbeszéljük, hogy mindketten jól vagyunk és örülünk egymásnak, András kicsit hátrébb virágcsokrot szed Editnek, hiszen nemsokára a találkozóhelyre érünk. Végh Attila is velünk tart, ő gyúratni szeretné a lábát, arra készül. Percre pontosan 8:30-ra érünk a korintoszi pontra, ahol Tímea fényképez, aztán rohan etetni, itatni, mert tudja, hogy itt még nem akarok nagyon sokat időzni.

 

Korintosz - Sangas

Az Erő szakasza

 

Korintosz után elég sivár, kopár és emelkedős rész következik, ráadásul rendesen kisüt a nap és megpróbálja bepótolni délelőtti mulasztását. Seppóval együtt szenvedünk a hőségben, de ő jobban bírja és ellép. András is előremegy, találkozik Fendrik Lacival és beszélgetve eltűnnek előlem. Ezen a részen az evés-ivás sem megy igazán, a gyomrom sem jó. Kicsit csüggedni kezdek, de azért próbálom tartani a nehezen összelapátolt egy óra előnyömet. Az idő mindenesetre nekem dolgozik, hamarosan fogyni kezd majd a nap ereje. Régi Korintosz előtt egy hosszú kaptatón kell felmászni, az aljában felveszek egy tubus mézet és azzal kísérletezem – sikeresen. Sikerül futva beérni a találkozóhelyre és tartom az egy órás előnyt. “Ez a szakasz nem volt egyszerű” – nyilatkozom, de nincs idő a visszatekintésre, feltankolok hideg kólával, megeszem egy szendvicset és beveszek egy lázcsillapítót. Közben érkezik Balázs és megy is tovább. A pont után hamar utolérem, gyalogol. “Engem vársz?” – kérdezem csodálkozva, de megnyugtat, hogy nem, egyszerűen pocsékul érzi magát. Emlékeztetem rá, hogy a fórumon most mindenki neki szurkol. “Mindannyiunkért szurkolnak” – helyesbít Balázs és ismét elkezd futni. Kicsit lemaradok, mindkettőnknek jobb most egyedül, de látótávolságban maradni. Az örökké életvidám András zárkózik vissza csapatunkhoz és Balázzsal beszélget. Én inkább kicsit lemaradva nézem a tájat. Ez a rész a kedvenc szakaszom tavalyról és most is nagyon kellemes befutni Assosba a 100 km-es ponthoz. Továbbra is tartom az egy óra előnyt, az időm 11:15. Felveszem a fejlámpámat, de most még nincs rá szükség, ezért viszem tovább a találkozóhelyre. Óriási felhők gyülekeznek körülöttünk, hatalmas égzengés hallatszik a hegyek felől, kezdünk lélekben felkészülni a zuhéra. Az istenek azonban ismét megkegyelmeznek. A felhőtakaró hosszában kettéhasad és egy hosszú, kanyargós sávban megszűnik az eső. Mi pedig éppen ebben a sávban futunk tovább a nemeai völgyben. A jelenség meseszerű, de ha már így alakult, igyekszem meghálálni Zeusz jóságát és elég rendesen futni kezdem ezt a részt, egészen az első komolyabb emelkedőig. Sötétedik és most már beállunk az éjszakai rendbe, András fut elöl, hátán a villogókkal, én pedig szigorúan hátul, látótávolságon belül. A következő frissítőponton picit lemaradok és alig találom meg Andrást. Most már kezdi pontosan érezni, hogy mennyire nem látok és mindent ennek megfelelően intéz. A kanyarokat nagyobb ívben veszi, a frissítőkön összeszedi a szükséges dolgokat. Felfelé jól haladunk, gond nélkül felérünk a tetőn lévő találkozási pontra, lefelé viszont túlságosan gyorsnak érzem a tempót. András nem lassít, kénytelen vagyok vele menni, de halványan érzem, hogy igaza van, itt tényleg nem kényelmeskedhetünk. Utolérjük Lacit, aki megörül nekünk és beáll a sorba harmadiknak. Közeledünk Nemeához. András előremenne leadni a rendeléseket, én rizst szeretnék joghurttal, Laci több tiszteletet kér. Balázs előttünk megy ki a pontról, én egy kicsit hosszasabban eszem, mert nagyon húzós részek jönnek. Felkapaszkodunk a földút kezdetéig, innen hét kilométer bukdácsolás jön a köves, saras, pocsolyás úton. András húz minket rendesen, aztán utoléri egy barátját és beszélgetve futnak tovább. Jól kihúzza a holtpontról a kollégát, mert egyre gyorsabb a tempó. Lacival hátul hörgünk, András kedélyesen beszélget. Elhatározom, hogy nem szólok, inkább kibírom. Ha túlélem, jól jön egy kis előny. Balázzsal találkozunk, a sebeit nyalogatja, az előbb esett egyet a buckák között. Végre ismét aszfaltra érünk, jól fog esni egy kis pihenő – gondolom, de erről szó nincs, András még rátesz egy lapáttal: “Hiszen itt jól lehet futni!” Vicsorgunk, de megyünk. Kell az előny, nincs mese, Andrásra rábízhatjuk magunkat. Az utolsó hosszú lejtő Malandreni felé, később sokáig nem látunk ilyet. A találkozóhelyen együtt a csapat, egymásból meg a segítőinkből merítünk erőt. A taverna teraszán ülünk, a tetőn dobol az eső, éppen átvészeljük. Tímea rizspudingot hoz meleg tejeskávéval. Isteni finom, órákig tudnám enni, közben morgok, hogy nem kellene annyira rohanni. Aztán meggyőzöm magam, hogy bízzam András tapasztalatában és indulunk tovább. A többiek kicsit előttünk járnak és most kivételesen nem sietünk. Megadjuk a kellő tiszteletet a hegynek, itt kezdődik az a húsz kilométeres emelkedő, amely felvisz szinte az égig. Az eleje még éppen futható Lyrkiáig, tavaly itt már csak vergődtem, most – igaz lassú tempóban – futunk és tele vagyunk tartalékokkal. Az előnyünk megnyugtató, több mint másfél óra és amíg futunk, addig ez még nőni fog. Kettesben kocogunk a kihalt országúton, csak néha töri meg a csendet egy-egy autó dübörgése. Beérünk Lyrkiába, az utolsó métereket gyalogolva tesszük meg, itt tavaly már alig tudtam feljutni. A ponton ünneplik az érkezőket, leülök, átöltözöm. Hosszú technikai pólót veszek a rövid póló alá, alul meg hosszú sztreccset a rövid helyett. Jólesik kibújni a cipőből, zokniban fogyasztom el a vacsorámat. Az ismerős toronyóra egyet kondul. Pontosan kettővel kevesebbet mint tavaly, amikor szintidőre értünk ide. A titkos tervet, az egy óra előnyt megdupláztuk az éjszaka elején. Mennünk kell, Andrásnak igaza van. Ő persze nem szokott sokat vacakolni a pontokon, de nekem kell ennyi. Hiszen csak itt van világítás, itt látok körvonalakat, arcokat, házakat, utána pedig ismét alámerülünk a sötétségbe és marad a két villogó csík előttem. Nehéz újra elindulni, de összekapom magam. Rövid futás következik, azután a szerpentinen gyalogolva kezdjük a felkapaszkodást. Egy óra múlva érünk fel a szomszéd faluba, ahol finom levessel fogadnak minket, majd hamar megyünk tovább, a hegy lába felé. A kivilágított autópálya fényei toronymagasan fölöttünk világítanak, oda kell először feljutnunk. Itt nagyon lassan fogy a távolság, annál gyorsabban az erő. Már nem kell taktikázni, mindenki úgy halad, amennyire ereje bírja. A frissítőpontokon eszem, mert tudom, hogy sok energiát fogyasztunk az emelkedőn. Utolérjük Lacit és Csató Józsit és már csak egy kanyar van az autópályáig, amikor András megszólal: “Van egy kis baj, Guszti. Nagyon rosszul érzem magam. Azt hiszem egy kicsit kevesett frissítettem.” Hát persze, mert engem szolgált ki és magával nem törődött. Tudom, hogy András nem esik pánikba, megbeszéljük, hogy 12 percet alszik, én ezalatt majd elfoglalom magam. Beérünk a hegy lábánál lévő ponthoz, Tímea fogad, leültet, András megy lefeküdni. Eszem, iszom, betakarózom, de pár perc múlva remegni kezdek. Tímea azonnal felránt a székről: “Most azonnal el kell indulnod.” Igaza van, nem várhatok tovább. A vészforgatókönyv működésbe lép, mivel Laci és Józsi még nincsenek készen, ezért Tímeával indulunk csúcstámadásra. Egy kis családi kirándulás hajnali négykor, Lilike legnagyobb meglepetésére. Igaz, hogy ezerszer megbeszéltük, hogy Tímea a hegyre nem tud és nem is akar felmenni, de ez most mindegy. Az eleje járható, de meredek. Tíz lépés után megállok lihegni. “Megcsinálom, megcsinálom!” – zihálom vérszomjasan és indulok tovább. Tímea nyugtat: ”Lassan, türelmesen juthatsz csak át a hegyen. Türelem!” Ezt az eszembe vésem és lazítok egy kicsit. Eljutunk a guruló kavicsos részhez, ahol már minden lépés nagyon nehezen esik mindkettőnknek. Szerencsére érkezik Laci és Józsi, a felmentősereg és kezelésbe vesznek, addig is míg András előkerül. Józsi ötlete az a technika, amivel fel tudok jutni a hegyre: az egyszemélyes csapáson a lába között hátranyúlva fogja a kezem, Laci meg hátulról biztosít, nehogy visszaguruljak. A technika tökéletes, csak nekem derékszögben előrehajolva kell megküzdenem minden lépésért. Néha muszáj pihenni, de így is már a kétharmadánál járunk az emelkedőnek, mire András megérkezik. Cserélnek Józsival és megyünk tovább a meredek ösvényen. Egyre jobban süvít a szél, ebből lehet tudni, hogy mindjárt felérünk Pán istenhez. Már csak pár lépés van hátra, amikor megszólal az órám csipogója. Eszembe jut, hogy egy nappal ezelőtt még 161 km-rel odébb ugrasztott ki az ágyból. A hegy tetején ítéletidő tombol, megállás nélkül megyünk tovább és kezdjük az ereszkedést egy másik világba, a Spártai Hősök birodalmába. Lefelé sem egyszerű ez a rész, de itt elég András segítsége, aki ismét remek erőben van és úgy szorítja a karomat, hogy szinte fáj. Alattunk emberi élet jelei látszanak, lassan megérkezünk Sangas faluba.

 

Sangas - Spárta

A Szív szakasza

 

Nagyon jól esik a forró leves. Továbbkocogunk, már csak két óra maradt az éjszakából. Ekkor tör ránk az álmosság, mégpedig nagyon erősen. Nekem is folyton lecsukódik a szemem, de bizony András is elalszik néha futás közben. A következő ponton kávézunk és egy kicsit felélénkülünk. Valahogy átcsempésszük magunkat a találkozóhelyig hátra lévő négy kilométeren és Nestaniban vagyunk, ahol tényleg minden jóra fordul. Lazacos-sajtos szendvicset reggelizem epres gyümölcsjoghurttal és Edittől kapok egy forró csokoládét is mellé. Az előny egy órára csökkent a hegyi kalandok miatt, de érzem, innen egyetlen percig nem lehet kérdéses a szintidő tartása. Meglepődve látom, hogy András rövidre vetkőzik és fürgén szaladni kezd. “Most kell belehúzni, a következő 25 kilométer teljesen sík.” Értem én, hogy most lehetne bebiztosítani az előnyt, de már fogytán az erőm. Nem bírom már rendesen emelni a térdemet, a lépéseim lerövidülnek. Megint hajnalodik, ezen a versenyen már másodszor. Egy napja indultunk az Akropolisztól, ezalatt nekem 175 kilométert sikerült összegyűjtenem. Majdnem egyéni csúcs 24 órán, de most nincs megállás, menni kell tovább. A világosban elköszönök Andrástól, innen mindketten a saját versenyünket folytatjuk. Készségesen elviszi magával feleslegessé vált fejlámpámat és hamar eltűnik a látóhatáron. Magamra maradok gondolataimmal. Ezen a szakaszon már nincs szerepe az észnek és az erőnek, innen már csak a szíve viszi tovább a futót Spárta felé. Már nem tudom kitalálni, hogy mit kérjek a frissítőasztalokról, egyszerűen elfelejtem, mire odaérek. Az agyamban két szó maradt már csak beégetve: “Leonidász vár.” Ezt nem felejtem el egy percig sem. Találkozni akarok a Hőssel, hátha az árnyékában én is egy porszemnyi hőssé válhatok. Egyelőre nagyon lassan haladok, pedig teljesen sík itt a pálya. Szerencsére alig fogy az előnyöm, minden ponton több mint egy óra van zárásig. Az ég tele van fekete felhőkkel és 190 km táján elkezd ömleni a hideg eső a nyakamba. Most már bizonyosnak látszik, hogy itt ma nem lesz kánikula, a hőmérséklet a hajnali órák óta nem nőtt. Az eső hamar eláll, én meg egy kicsit elbizonytalanodom. Eddig mindig voltak körülöttem futók, most pedig elnéptelenedik az országút. Teljesen kihalt vidéken futok tovább és csak akkor könnyebbülök meg egy kicsit, amikor észreveszek egy frissítősátrat a távolban. Itt aztán zajlik az élet, japán sporttársak melegednek a sátorban, kicsit beszélgetnek, összevárják egymást, hogy aztán csapatban folytassák küzdelmüket a táv hátralévő részével. Lassan közeledem Tegeához, a következő találkozóponthoz, egy kicsit türelmetlen vagyok, minden kanyar után várom a pontot, de csak hosszú tekergés után érek oda. Csüggedten zuhanok bele a székbe, pár percet vesztettem az utóbbi szakaszon a szinthez képest és fejben is kicsit elzsibbadtam. Tímea megnyugtat, lazacos szendvicset kapok joghurttal meg egy nagy adag biztatást és már indulok is tovább. Kicsit több mint egy óra az előny, ezt kellene megtartanom a célig. Előttem egy kutyás futó, aki folyton megpróbál elszakadni alkalmi kísérőjétől. Beérem őket, a kutya egy darabig velem is fut. Együtt fordulunk rá a hírhedt országútra, a 48 kilométeres célegyenesre. Itt találkozom össze ismét Csató Józsival, aztán nekiugrunk az emelkedőknek. Elkap a lelkesedés és megpróbálom bebiztosítani az előnyömet. Előzgetem a gyalogosokat, csak néha váltok gyaloglásra, aztán futok tovább. Megint elkap egy zápor, de hamar el is áll. 202 kilométernél Garab Tamás biztatása talál meg. “Már csak egy maraton!” Rögtön utána ismerős pólót fedezek fel magam előtt. Megörülök Balázsnak, aztán meglepődöm, amikor mellé érek. Kicsit mintha megöregedett volna tegnap óta. Aztán eszembe jut, hogy nyilván én is elég nyúzottan nézhetek ki. Jó lenne együtt futni, de kivitelezhetetlen. Balázs elszántan gyalogol én meg fázom. Nincs már sok erőm, de hőt kellene termelnem. Elköszönünk egymástól és küzdünk tovább. Harmadszor is elered az eső, de most már nem tréfál. Szabályos felhőszakadás, az útról hömpölyög le a víz és elönti a cipőimet. A szél is viharosan fúj, rámtapasztja a csuromvizes ruhát. Egyetlen menekülési útvonal van, előre. Futni kell, nem szabad megállni. Legközelebb akkor sétálok bele, amikor végre eláll az eső. Beérek a következő ponthoz és egy pohár forró levest nyomnak a kezembe. Mohón látok neki, meg is égetem a nyelvem rendesen, de hamar ihatóvá válik és megyek tovább. Visszanézek és látom Balázst befutni a pontra. Örülök neki, hogy megint fut, hátha nemsokára utolér. Innen váltogatom a futást és a gyaloglást. Jönnek ugyan jól futható lejtők, de már alig működnek a lábaim. Tulajdonképpen nem csoda, soha ekkora távot nem tettek még meg pihenő nélkül. Közben megint szakadni kezd én meg újra összeszedem magam és valami lehetetlen mozgással futni kezdek. Így érek be a 211 kilométeres találkozóhelyre. Tímea hoz forró levest, Gabi aggódik Balázsért. Biztatom, hogy rögtön itt lesz és tényleg meg is érkezik. Balázs beül a kocsiba átöltözni, én kockáztatok. Hátha eláll az eső és nem lesz rá szükség – gondolom és megyek tovább. Szerencsémre szétoszlanak a felhők és kisüt a nap egy kis időre. Próbálok fele-fele arányban futni és gyalogolni és így tartani az óránkénti hat kilométert. Nagyon nehezen, de megy. Tartom az egy óra húsz perces előnyt minden pontnál. Lassan közeledem az utolsó nagy állomáshoz és ismét számolgatok. Délután két óra van és valamiért azt gondolom, hogy háromkor zárják az állomást. “Te jó ég, elvesztettem fél órát az előnyömből, ha így haladok tovább, nem érek be.” – gondolom és pánikba esem. Legalább tíz percen keresztül aggódom, aztán beérek az emlékműhöz és látom, hogy fél négykor zár és pontosan ugyanannyi az előnyöm mint eddig. Tímea megetet és már küld is vissza a pályára. Seppo barátom ér utol és együtt vágunk neki az utolsó hosszú emelkedőnek. A tizennégyszeres hőssel együtt ballagunk felfelé és árad belőle a nyugalom. Ő már tudja, hogy beérünk, nem is erőlködik különösebben. Az emelkedő tetején rámkacsint és jobbra előre mutat egy nagy fehér felhőgombolyag irányába. “Az ott már Spárta!” Elköszönök tőle és lekocogok a lejtőn. Lassan megint tudok futni, igaz megállás nélkül legfeljebb kétszáz métereket. Pontosan azt a tempót tartom, amit tavaly Tímea futott itt. A különbség csak az, hogy én nyolcvan perc előnyt őrzök, neki pedig nyolc perccel kellett gazdálkodnia. Egyre gyakrabban érzem éhesnek magam. Ez nem igazán jó jel, ezért igyekszem többet enni a frissítőállomásokon. Ennek ellenére fél óra alatt mindig teljesen kiürülök. Amúgy egyre vidámabban telik az idő, a Spártából jövő autók mind villognak, dudálnak, az utasok kihajolva biztatnak és én igyekszem mindenkinek visszaintegetni. Lassan kezdem elhinni, hogy spártai hős lehetek, de még nem merem elkiabálni. Meglátok egy frissítőpontot az út másik oldalán, óvatosan átmegyek a túloldalra, azután eltűnik a pont. Se asztal, se sátor. Hoppá, jó lesz észnél lenni, gondolom miközben visszatérek a bal oldalra. Megint álmos vagyok, ha gyalogolni kezdek, rögtön lecsukódik a szemem. Muszáj valahogy kocognom. Lassan megérkezem az utolsó találkozási pontra. 236 kilométer van mögöttem, ide készítettem egy szép nemzetiszínű trikót a befutáshoz, de nem merem felvenni. Még nincs itt az ideje az ünneplésnek, még nagyon nehéz 9 kilométer vár rám. Az evéssel kell csak foglalkoznom, ezért magamba töltök egy teljes, méretes banánt. Máskor egy ilyen adag a maratoni távhoz is elegendő, most meg azon izgulok, hogy három kilométerre elég lesz-e. Balázs már jó húsz percre leszakadt, eldőlt, hogy nem tudunk együtt befutni, de abban biztos vagyok, hogy simán célbaér. De vajon mi lehet Fendrik Lacival és Csató Józsival? Éjszakai megmentőimre gondolok és nagyon szurkolok nekik. Lassan, óvatosan ereszkedem közben lefelé a hegyről. Ahol rossz az út, inkább leállok, kikerülöm a kátyút és gyalogolok egy kicsit. A frissítőpontokon eszem, iszom becsületesen, még izotóniás italt is. A kísérőkocsink tűnik fel, Tímea integet és mosolyog: “Vár Leonidász!” Egyre hosszabb szakaszokat teszek meg futva. Leérek a lejtő aljára, ez már a spártai völgy. Már csak öt kilométer. Életem leghosszabb szigetköre. 241-nél Andreas Dragatis rázogatja a kezem. Görög spártai hős barátomnak idén nem sikerült. De hihetetlenül tud örülni annak, hogy én beérek. A kertvároson keresztül közeledek az Evrotas hídjához. Most már nem csak a kocsik villognak, hanem az emberek is megállnak egy pillanatra és tapsolnak. Alig győzöm mindenkinek megköszönni a biztatást. Az egyik kertből kisfiú szalad elő és átad egy kis virágot. Ezzel a virággal köszöntöm majd Leonidászt. A híd közepén biciklis kisfiú integet és együtt érjük el az utolsó pontot. Magamba zúdítok egy utolsó pohár kólát és elindulok a spártai tiszteletkörre. Itt eleinte elég csekély az érdeklődés irántam, viszont goromba emelkedőket kell megmászni. Már nem sétálok bele, lassan, de folyamatosan futok. Előkerülnek mégiscsak az emberek és kezd fokozódni a hangulat, tapsolnak a kávéházak teraszairól, az erkélyekről, van, aki leállítja a kocsiját, kiugrik és úgy tapsol. Befordulunk a pálmasorra. Végig fel van lobogózva és valahol a végén, ahol a legtöbben gyülekeznek, ott vár Leonidász. Gabi rohan elém a magyar zászlóval és itt már megkezdődhet az ünneplés. Nem rohanok, lobogtatom a zászlót és igyekszem kikerülni a velem szaladó kisgyerekeket. Aztán hirtelen megszűnik minden körülöttem. Felkocogok a lépcsőn és már csak Leonidászt látom. Leteszem a virágot a talapzatra és megfogom a lábát.

Megérkeztem.

 

Utózöngék

 

Lassan visszatérek és kezdődhet az ünneplés. Fényképeznek, kameráznak, miközben a polgármester a fejemre teszi a hősöknek járó koszorút és átadja a plakettet. Utána kapom a legédesebb frissítőt, amit ultrafutó kaphat, az Evrotas folyó vizét. Aztán végre megölelhetem Tímeát és Lilikét és közben a háttérben felhangzik Vangelistől a Paradicsom meghódítása. És amilyen szép ez az idill, olyan hamar vége is lesz. Elvisznek az orvosi sátorba, lerántják a cipőmet meg a zoknimat és beleraknak a fertőtlenítőbe. Már nem vagyok olyan jól mint az előbb. Azt hiszem valamit ennem kellene… Aztán moziban vagyok, éppen kezdődik valami film. Furcsa hangeffektusokat hallok, zúgás keveredik idegen szavakkal, aztán már van kép is. Sok ember felülről néz a kamerába. Valaki félrebeszél és Tímeát szólítgatja. Fogalmam sincs ki lehet az. Hopp, megvan, én vagyok. Az infúziós tű aztán észhez térít. Végre megvan Tímea is. “Nagyon kihajtottad magad.” –mondja kicsit aggódva. Ha csak az nem. Megérkezik Balázs, ő is kínlódik a szomszéd ágyon, de irigykedve látom, hogy egészen emberi formája van. Valahogyan haza kellene jutni, sorra veszem a lehetőségeket: járni azt nem tudok, felülök, de rögtön megy ki a vér a fejemből, tehát a tolókocsizás is kilőve. Végül marad a hordágy meg a mentő, beraknak az ágyamba és már alszom is. Reggelre sokkal jobban vagyok, hatalmasat reggelizünk, aztán elbúcsúzunk Leonidásztól és megyünk kirándulni. Visszamegyünk Sangasba és felballagunk a hegyre. Döbbenetes világosban is látni, hogy hol jöttünk fel éjszaka. Aztán megyünk vissza a pályán, elbúcsúzunk a számunkra olyan nevezetes településektől, megállunk régi Korintoszban a frissítőpont melletti tavernában vacsorázni. Éjfélre érünk haza, akkor olvasom végig a topikot a szállodában. Ledöbbenek, mennyi barátunk szurkolta végig másfél napos futásunkat.

 

Tanulságok

 

A legfelemelőbb dolog a Spartathlonban azt hiszem az, hogy igazi csapatsport. Rengetegen küzdünk ugyanazért a célért, segítjük egymást, ahogy tudjuk, szavakkal, tettekkel, gondolatokkal, esetleg mosollyal, kacsintással, öleléssel. Ahogy korábban írtam: erőt merítünk egymásból. Engem idén rengetegen támogattak, senki nem anyagilag és senki nem várt ellenszolgáltatást, hírverést, médiamegjelenést cserébe. Köszönöm, Barátaim!