Várnai Zseni

FEKETE KUTYA

Az árokparthoz értem hazafelé menőben,
hajamban és ruhámban szagosodott az erdő,
kakukfüvet és mentát nyaláboltam karomban
s úszott velem az illat, akár egy könnyű felhő.

Az árokparthoz értem, a hunyó nap utolsó
kigyúlt tekintetét az erdőn átlövelte
s mint óriási fáklyák, a fák lobogni kezdtek
s e vészes esti fény a léptem nyomát követte.

Azután, mint ha égő kazal üszökbehamvad,
úgy hunyt a napkorong s eltűnt vörös uszálya,
kísértetesre nyúlva imbolygott körülöttem
a fák suhogva lengő, sejtelmes, hosszú árnya.

Már féltem ott magamban és akkor ráijedtem,
fekete, óriási kutya lohol utánam,
vadul rohanni kezdtem, hallottam lihegését,
verejték verte testem és reszketett a lábam.

Futtomban visszanéztem: a szeme karikázott
s fogai közt lecsüngve leffent vöröslő nyelve,
már majdnem elkapott és szoknyám fodrát cibálta,
kitátott torka párás gőzét reám lehelte.

Azt hittem itt a végem; szívem bénulni kezdett,
jégrémület bilincse szorongatta a torkom,
kiáltani akartam, de némán elzuhantam,
akár egy űzött állat a cirkuszi porondon.

Éjfélkor kis szobában, idegen ágy ölében
eszméltem föl s csudálva éreztem azt, hogy élek
s egy ember barnafényű, meleg kutyaszeméből,
mint lámpaláng sütött rám egy furcsa, messzi lélek.