Az, hogy volt egy "supervisio" a terapeutinoknak, ami abból áll, hogy hívnak egy vadidegen személyt, aki elött kitálalják az összes praxison belüli "problémát" és ez az "idegen személy" gondoskodik arrol, hogy ne menjen át káoszba, személyeskedésbe, sértegetésbe az egész. Ez a kívülálló személy professzionálisan ki van képezve ilyen konfliktusok megoldására. Én nem ezt tapasztaltam.
Majd a supervisio végén mindenkinek meg kell mondania, mit tesz a praxisban lévö békés "együttélés" érdekében.
Nos én a supervisioval soha semmit nem tudtam elkezdeni, ugyanis ha nekem problémám van valakivel, akkor rögtön megpróbálom tisztázni, vagy ha az az érzésem hogy másnak van velem gondja, akkor azonnal rákérdezek, mert ugye problémát csak akkor tudsz megoldani, vagy hibákat elkerülni, ha tudod mik azok.
Ha megkérdeztem valakit, mindég azt mondták bájosan mosolyogva hogy "minden a legnagyobb rendben.
Nem így a supervision, ott olyanokat állítottak, hogy majd a székröl estem le.
Ehhez hozzá kell tenni, én vagyok a felelös többekközött a fönököm anyagi jólétéért, meg kell találnom a lyukakat ahol kifolyik a pénz fölöslegesen, meg ilyesmi. Nos én idöben megtaláltam, még mielött csödbe ment volna a praxis, és ennek következtében muszáj volt komoly változtatásokat bevezetni, de a terapeutinok még igy is nagyon jól jártak.
Egy példa:
38,5 órát kell hetente dolgozniuk, amiben 40 terapiaegységet (1 terapiaegység az 3/4 óra, 40 terapiaegység=30 óra) kell teljesíteniük.
Nos ök ha egy 3/4 órában egyszrre 4 gyerekkel foglalkoztak(csoportterapia), akkor felirtak 3/4 órára mindjárt 4 túlórát. Volt olyan, hogy nem dolgozták le a heti 30 órát sem, de mégis lezárták a hetet (némelyik csak 4 napot dolgozik) 60 túlórával.
Eredmény: a fönököm évekig duppla fizetéseket fizetett és anyagilag teljesen padlóra vágta magát és mivel nem ért ezekhez a dolgokhoz, így észre sem vett semmit, csak amikor már majdnem késö volt.
És ez csak egy a sok probléma közül, igaz, a legnagyobb.
Vissza térve a supervisiora- nos ha engem a szememben meghazudtolnak, vagy megvádolnak olyasmivel ami nem igaz, akkor szinte a döbbenettöl sóbálvánnyá válok. Képtelen vagyok rögtön argumentálni.
Végig halgattam a vádakat, s mikor valamennyire magamhoz tértem, megkértem öket hogy mondjanak az állításaikra példát.
Na akkor jött hogy egyszerre mind elkezdett beszélni, de ennek ellenére nem mondtak semmit.
Megkérdeztem tölük hogy ha valóban úgy van ahogy mondják, akkor miért nem szóltak amikor én a problémák után kérdeztem. A reakció megint csak kotkodács volt, anélkül hogy mondtak volna valamit.
Nos ezt nevezik mobbing-nak. Természetes hogy azt akarják, a számukra zavaró tényezö tünjön el (föleg hogy egyszem külföldi vagyok a halomban, hogy is merek én egyáltalán akármit is), ök újra havonta kéthavi keresetet kapjanak és ehhez még a heti óraszámaikat se kelljen ledolgozniuk.
A baj, hogy ök nem a praxis érdekét nézik, hanem kizárólag csak a sajátjukat, így a praxis mindenképp halálra van itélve. Ezek kb. 25-26 éves terapeutinek akik úgy gondolják hogy a világon nekik minden jár csak a puszta jelenlétükért benne, nem kell tenniük semmiért-semmit (ami nem is csoda ebben a fiatalságörületben ami pár éve itt dívik).
Száz szónak is egy a vége: a maximumot akarják, minimális bevetéssel.
Ehhez hozzá tartozik hogy ök nagyon okosak, és alapból okosabbak az orvosoknál is, meg végülis mindenkinél. Az ergotherapiai suli három éves, még érettségi sem kell hozzá és ezt most nem rosszindulatból jegyeztem meg!
Persze van egy-kettö aki valóban jó és komolyan veszi a hivatását, akinek nem a pénz áll az elsö helyen, hanem a patiens.
Kedden este majd hogy meg nem hibbantam az erölködéstöl megoldás után kutatva, de föleg azon, hogy hogy fogok tudni bánni a kimondott vádakkal.
Reggeli eredmény: ha valóban úgy van ahogy állítják, akkor semmi szín alatt nem maradok ott, mert nem várhatom el hogy olyan "borzasztó alakkal" dolgozzanak együtt mint én- ha meg csak mobbing volt, akkor megint csak nem tudok tovább köztük dolgozni, mert ez a munkahely nem éri meg hogy beteg legyek. Egyik sem ér meg végülis annyit, hogy az ember betege legyen!
Egész éjjel fennt voltam, nem aludtam egy percet sem, enni meg kedd dél óta ma reggel sikerült elöször, mégis helyre állt valamennyire a lelki békém.
Tegnap reggel beszéltem a fönökömmel, elmondtam neki milyen eredményre jutottam és hogy az írásbeli felmondásomat hétfön megkapja.
Teljesen ledöbbent, azt mondta hogy nem létezik hogy engem ennyire megviselt volna ez a "apró probléma".
Nem jutott el a tudatáig, milyen szavak, rágalmak hagyták el az alkalmazottai száját. Szavak, amelyek visszavonhatatlanok és olyan kárt tettek, ami sajnos nem helyre hozható.
Mindenesetre megkért hogy gondolkozzak még el ezen a felmondáson, mert ö biztos abban hogy találunk megoldást.
Most megint töröm a fejem. Ma nem mentem be dolgozni, mert fizikailag úgy padlón vagyok, mintha 48 órán keresztül a földeken kapáltam volna.
Meglátom mire jutok majd a hétvégi fejtörésemmel.
Mindenesetre nagy merészség tölem felmondani, mert új állást találni, akár milyen jó munkaerö valaki, 43 évesen egy nönek, iszonyat nehéz.
Föleg nekem, mert sajnos az "emberi" bennem nagyon ki van fejlödve és ez itt nem számít pozitívumnak. Itt arogánsnak, nyalizónak kell lenned és akkor célhoz érsz.
Hmm..... valószínüleg nagy harcok állnak még elöttem.....tiszta nyelvvel!:))
De azért van az egészben egy pozitív dolog is: a fönököm megkért egy közös ismerösünket hogy hívjon fel és tudakozódja meg hogy hogy vagyok, mert ö most aggodik értem és hogy ugye nem megyek el töle, mert ö nagyon örül hogy neki dolgozok, mert hogy én olyan jó munkaerö vagyok, stb. ....erre a közös ismerös megkérdezte töle hogy miért nem mondja ezeket a bókokat ezt személyesen nekem.
Fél, fél hogy megtudom hogy jó vagyok és esetleg rendes fizetést akarok....
Mamicska, kellett neked kérdezned, most jól rádzúdítottam a panaszaimat.:)
Mindenkitöl elnézést a hosszú sirámomért!
Nekem jót tett!:))))
Üdv
lemi
