"PAX ALMA VENI..."

A napilap hírei között olvasom, hogy augusztus másodikán kedden hajnalban, az angyalföldi elmegyógyintézet szomszédságában egy férfi fára mászott, és a magasból beszédet intézett a csoportosuló emberekhez. Felszólította őket, hogy parafadugóikat azonnal szolgáltassák be neki, mert azokkal akarja betömni a világ összes fegyvereit. Aztán harsány hangon a békét éltette. A rendőr leszedte a fa tetejéről és bevitte a közeli tébolydába, ahol "megállapítást nyert", hogy a szónok az intézet szökött "ápoltja".
Cigarettára gyújtok, és újra olvasom a hírt. Dédelgetem, színezem magamban a képet. Egy ember a fa tetején békességért kiált. Egy "ápolt" végre nem Napóleonnak, nem japán császárnak képzeli magát. Majd borzongani kezdek és óvatosan körülnézek. Nyár elején felkapaszkodtam egy dobogóra s békehimnuszt szavaltam egy irodalmi társaság előadóestjén. Nemrégiben pedig lefordítottam Tibullus Detestatio belli-jét.
Csak a fatetőn múlna, s a parafadugón? Viselkedés és műforma kérdése lenne az egész?

Nyugat, 1938 szeptember 1

------------