Vajon van-e véleménye, lehet-e véleménye rendőrnek, az alábbi írás tartalmáról?

 

_____________________________

 

 

"Halmai Gábor

 

Könyörgök, akasszuk föl!*

 

Biztonságunk ára?

 

Az egyre inkább velünk élő terrorista- és egyéb bűnözői fenyegetettség közepette gyakran felmerülő kérdés: meddig engedjük államunkat elmenni a világ szerencsésebb részein évszázadok óta, de nálunk is immár másfél évtizede megszokott szabadságjogaink korlátozásában. A jogi elméletben is megjelent már a "biztonsághoz való jog" kategóriája, amelyet azzal a Hobbestól származó tétellel igazolnak, miszerint az állam alapvető kötelessége polgárainak védelme a támadásokkal vagy a gazdasági összeomlással szemben. Az olasz jogfilozófus, Giorgo Agamben a kivételes állapotról nemrégiben írott könyvében a rendkívüli helyzeteket egyenesen az állam alanyi jogaként fogja fel. De vajon minden jogunkat korlátozhatja az állam biztonságunk érdekében? Különösen érdekes kérdés, vajon korlátozhatóak-e az olyan, a legtöbb civilizált jogrendszerben úgyszólván abszolútnak tekintett jogok is, mint az élethez, az emberi méltósághoz való jog vagy a kínzás tilalma.

 

 

A tapasztalat az, hogy az átlagpolgár előnyben részesíti a biztonságot, még ezekkel a jogokkal szemben is - már legalábbis akkor, ha nem a saját, hanem mások jogai forognak veszélyben. Gondoljunk csak a nyári második, sikertelen londoni merényletsorozatot követően egy metróállomáson ártatlanul "kivégzett" brazil villanyszerelő esetére. Miközben az angol közvélemény elsiratta a vétlen áldozatot, a többség annak ellenére nem fordult a Scotland Yard ellen, hogy világossá vált: nemcsak tévedtek, de hazudtak is, hisz a fiatalember nem viselt gyanús ruházatot, nem futott el a rendőrök elől, hanem békésen ült a metrószerelvényben újságját olvasva, mikor leteperték és hétszer fejbe lőtték.

 

A közvélemény nem emelte fel a szavát azokkal a felhatalmazásokkal kapcsolatban sem, amelyeket a legfőbb közjogi vezetők vagy egyenesen a hadseregek legfőbb vezetői kaptak szeptember 11-e óta a terrorcselekmények elkövetéséhez használt polgári légi járművek lelövésére. A nyáron, a ciprusi gép katasztrófája után tudhattuk meg azt is, hogy a görög elnök fontolgatta a gép lelövését, elkerülendő a lakott területre zuhanását. Magyarországon például a parlament 2004-ben teljesen visszhangtalanul iktatta a honvédelmi törvénybe a légvédelmi erők parancsnokának ezt a jogosítványát, amellyel akár több száz ártatlan ember életét olthatja ki. Egyedül Németországban indult - persze ott sem a közvélemény nyomására - még be nem fejeződött alkotmánybírósági eljárás ezen ölési engedély alkotmányosságát illetően. Németországban 2004-ben a közvélemény egy része felháborodott annak a rendőrtisztviselőnek az elítélésén, aki egy gyermekrablót azzal fenyegetett meg, hogy erőszakkal kiszedi belőle a - mint később kiderült, akkor már halott - gyerek tartózkodási helyét. Ugyanakkor az igazsághoz hozzátartozik, hogy civil internetes aláírásgyűjtés indult a túl enyhe ítélet elleni tiltakozásul. Huszonöt alkotmányjogász-professzor (köztük egykori alkotmánybírák) pedig páratlan módon állásfoglalást tettek közzé egy szakmai folyóirat hasábjain a kínzás tilalmának abszolút volta mellett, egyik kollégájuknak a terroristák elleni kínzást bizonyos feltételekkel megengedő felfogása ellen. Hasonlóan elutasította a kínzás lehetőségét annak az államnak a főbírája, amely naponta néz szembe a terror fenyegetésével. Aharon Barak, az izraeli Legfelsőbb Bíróság elnökének szavai szerint: "A demokráciák sorsa, hogy számukra ellenségeik nem minden eszköze áll rendelkezésre. Az erőszak (vagy kevésbé eufemisztikus kifejezéssel élve: a kínzás) például még egy terroristának a "ketyegő időbomba" szorításában történő kihallgatásakor sem."

 

A magyar politikai és szakmai közvéleménynek a jogkorlátozásokkal kapcsolatos álláspontjára enged bizonyos mértékig következtetni az, ahogy az új köztársasági elnöknek az amerikai hatóságok ujjlenyomat-gyűjtési gyakorlatával szembeni kirohanását fogadták. Ha most egy pillanatra eltekintünk attól, vajon bölcs dolog-e egy "középhatalom" államfője részéről a "szuperhatalmat" látogatási bojkottal fenyegetni, illetve, hogy a mostani elnök a 70-es években, kezdő kutatóként nem volt ennyire finnyás munkát vállalni a határsértőket habozás nélkül lelövő akkori NDK-ban, akkor megállapíthatjuk, nagyon kevesen értették meg a tiltakozás helyes lényegét, hogy tudniillik a terroristák által leginkább fenyegetett államnak is igazolnia kell az általa alkalmazott jogkorlátozások szükséges és arányos voltát, olyan, egyébként korlátozható jogok esetében is, mint amilyen az adatvédelem, a magánszféra szabadsága.

 

A szélesebb közvélemény attitűdjére a biztonságunkat veszélyeztetők jogainak, adott esetben akár élethez való jogának korlátozása dolgában pedig csak következtetni lehet annak az esetnek a fogadtatásából, amikor múlt hétfőn egy rendőr, fegyverét használva a budapesti Komjádi uszodánál, életveszélyesen megsebesítette egy ukrán trükkös tolvajbanda egyik, fegyvertelenül menekülő tagját. A banda tagjai korábban kiszúrták a kerekét egy autósnak, majd ezt a helyzetet kihasználva megpróbálták elrabolni pénzzel teli kézitáskáját. Az áldozat gázpisztolyával menekülésre kényszerítette a bandát, akik állítólag eközben autójukkal megpróbáltak elütni egy rendőrt. A rendőrök először ekkor használták fegyverüket, akkor még eredménytelenül. A szívtájéki lövést - a második, módosított rendőri közlemény szerint - akkor adta le a megbotló rendőr, vétlenül, amikor a bandatagok már futva menekültek. A jogszerűtlennek ítélt rendőri fegyverhasználat ellen tiltakozó Társaság a Szabadságjogokért nevű emberi jogvédő szervezet honlapján a következő hozzászólások voltak olvashatóak: "Jogszerűtlen, és csak egy hibát követtek el. Hogy nem lőtték le mind a négyet... Talán nem egyből a rendőrbe, inkább a rendőrségi törvénybe/rendeletbe kellene belekötni, hogy engedni kéne a lőfegyverhasználatot."

 

"Itt a probléma a rossz törvénynyel van, amit ideje lenne módosítani, hogy a rendőrségnek elrettentő ereje legyen, és ne csak röhögjenek a bűnözők rajtuk, mint egy tehetetlen bohócon. Hasonló problémával álltam szemben jómagam is. Egyik nap valaki bemászott a kerítésen, és megpróbált betörni a házunkba, amikor megláttam, azonnal kimentem, erre ő elkezdett szaladni. Ilyenkor két dolgot tehetek: fejbe vágom egy tepsivel vagy valamilyen erre alkalmas eszközzel, kockáztatva azt, hogy a végén feljelent azzal az indokkal, hogy ő csak vizet szeretett volna kérni és azért mászott be. Vagy hagyom elfutni, és akkor később is megteheti ugyanezt. A bűnözőknek lehetnek szabadságjogaik, de nekem nem?"

 

"Én teljes mértékben a rendőrség mellett állok! Ugyanis a rendőr nem szórakozásból lőtt, hanem mert teljesítette a kötelességét. De kérdem én önöktől tisztelt "nem veszem számra a nevüket", önök szerint mit kellett volna csinálni a szervnek? Meghívni a bűnözőket teázni, és közben megbeszélni velük, hogy ejnye-bejnye? Ott a helyszínen agyonlőni mindegyiket. Ekkor lenne csak IGAZSÁG. Ez nem volt jogsértő. A bűnözőnek mindent lehet? Akkor ezzel az erővel meg is lehetne szüntetni a rendőrséget, mi? Agyasok. De mit kell magyarázkodni, hogy ki lőtt és miért, meg eltalálta, és? Nem díszből van a rendőr oldalán a stukker."

 

*

 

A hozzászólók jól sejtik, a magyar rendőrségi törvény valóban nem engedi meg ilyen esetben a fegyverhasználatot. Ezért is érvel - legalábbis második közleményében - a rendőrség is úgy, hogy valójában nem is történt fegyverhasználat, csupán véletlenül elsült egy véletlenül kibiztosított pisztoly a véletlenül elbotló rendőr kezében, akinek ujja véletlenül éppen a ravaszon volt a botláskor. Az 1994-ben elfogadott rendőrségi törvény szerint lőfegyverhasználatnak a szándékosan, személyre leadott lövés minősül, vagyis ezekben az esetekben a rendőr felhatalmazást kap emberi élet tudatos kioltására. Éppen ezen az alapon vizsgálta a szabályozás alkotmányosságát 2004-ben az Alkotmánybíróság is, vajon az nem sérti-e az élethez való, az alkotmánybírák által a halálbüntetés eltörléséről szóló 1990-es döntésükben abszolútnak tekintett alkotmányos jogot. A 2004-es határozat ezért - jóllehet szinte alig esett róla szó - szintén az alkotmánybírósági döntéseknek abba a sorozatába illeszkedik, amelyben a testület állást foglalt az élethez és emberi méltósághoz való alkotmányos jog nagy kérdéseiben, mint amilyen a halálbüntetés, az abortusz és az eutanázia.

 

Az alkotmánybírósági eljárás kezdeményezői a rendőri lőfegyverhasználat egyes eseteit az élethez való joggal ellentétesnek ítélték, és kérték az alkotmánybíráktól ezek alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését. Az esetek egyik típusa, amikor valaki nem tesz eleget a nála lévő fegyver vagy más veszélyes eszköz letételére irányuló rendőri felszólításnak, és magatartása a fegyver vagy a más veszélyes eszköz ember elleni közvetlen felhasználására utal. (Mint láttuk, a Komjádinál történtek nem sorolhatóak ide, hiszen a banda tagjainak nem volt fegyvere, sőt egy gázpisztolytól is futásnak eredtek.) A másik csoportot azok a fegyverhasználatok alkotják, amelyekkel a rendőr bizonyos súlyos állam, illetve emberiség, valamint élet elleni bűncselekmények elkövetőinek elfogását akarja elérni, illetve erőszakos kiszabadításukat, szökésüket akarja megakadályozni. (Az ukrán banda tagjai legfeljebb egy rablás kísérletéért felelősek, amiért persze felelniük kell, de talán nem az életükkel. A Blikknek azt a néhány nappal későbbi hírét, miszerint az ukránok valójában bérgyilkosok, akik a trükkös lopást egyfajta ujjgyakorlatnak szánták, most hagyjuk figyelmen kívül, hisz a megbotló rendőr hétfőn még nyilván nem olvashatta a bulvárlap csütörtökön megjelenő számát.) A támadott szabályozás egy része tehát akkor is megengedi a rendőrnek a lőfegyver használatát, amikor az nem közvetlen életveszély elhárítását szolgálja. Márpedig az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az emberi élet elvételének állam általi megengedése csak olyan esetekben lehet alkotmányos, amikor a jog eltűri az emberi életek közötti választást, és ennek megfelelően nem bünteti az emberi élet kioltását. Ilyen például a jogos védelem esete, amikor valaki az élete elleni támadást hárítja el a támadó megölésével. (Megjegyzem, a mi esetünkben legfeljebb az elütési kísérlet pillanatában merülhetett fel a rendőrök jogos védelmi helyzete, de amikor az életveszélyes lövés dördült, már bizonyosan nem.)

 

Az alkotmánybírák a kifogásolt lőfegyverhasználati esetek közül nem találták alkotmánysértőnek azt, amely megengedi a szándékosan, személyre leadott lövést az emberi élet kioltását szándékosan elkövető elfogására, szökésének megakadályozására. Ebben az esetben tehát a bírák kivételt tettek az általuk megfogalmazott elv alól, miszerint valamely bűncselekmény korábbi elkövetése még önmagában nem jelenti életek közvetlen veszélyeztetését, ezért nem indokolt az elkövető életének veszélyeztetése.

 

*

 

Könnyű belátni, hogy egy ilyen - bármennyire elvetemült - bűnöző lelövése közvetlenül nem alkalmas más emberi életek megmentésére. Az alkotmánybírák - érzékelvén az ellentmondást - leszögezték: mindenekelőtt abban kell állást foglalniuk, hogy alkotmányosan megengedhető-e az élet kockáztatása akkor, ha az nem életveszély elhárítását célozza. Mert, ahogy a többségi indokolás szól: önmagában abból a körülményből, hogy valaki korábban emberi életet oltott ki, okszerűen még nem következik, hogy további emberölésre, vagy legalábbis az életet veszélyeztető cselekmény elkövetésére készül. Sőt, a bírák azt a nem mellékes problémát is érzékelték, hogy egyáltalán nem bizonyos, hogy valóban az a személy követte el az emberölést, akivel szemben a rendőr fegyverét használja.

A többségi indokolás értelmében a rendőr részéről veszélyeztetettségi helyzetben lévő személy jogi helyzete speciális, amennyiben korábban embert ölt. (A pontosság érdekében tegyük hozzá: vagy legalábbis a rendőr ebben a hiszemben van.) Az élethez való jogból - szól az alkotmánybírósági érvelés - az a követelmény fakad, hogy az emberi életet kioltó személy jogi felelősségéről dönteni kell, ehhez viszont szükség van a jelenlétére, ami adott esetben csak az elfogásával biztosítható. És itt következik az indokolás lényege: "aki más életének kioltásával megsérti az élethez való jogot [megint tegyük hozzá: feltételezhetően - H. G.], (...) magára vonja azt a kockázatot, hogy (...) a saját élete kerül veszélybe." Azzal ugyanakkor adós marad az érvelés, hogy egy korábban elkövetett tett milyen alapon eredményezi az elkövető életének kockára tételét. Úgy tűnik, mintha ez a korábban (feltételezhetően) elkövetett emberölés szankciója, büntetése lenne. Csakhogy ebben az esetben az élethez való jog korlátozásának - még akkor is, ha itt nem feltétlenül kerül sor az élet kioltására, csak kockáztatására - meg kell felelnie annak az alkotmányossági tesztnek, amelyet az Alkotmánybíróság a halálbüntetés alkotmányellenessé nyilvánításakor alkalmazott. Vagyis a feltételezett gyilkos életének már a kockára tétele is korlátozza az illető élethez való jogának lényeges tartalmát. Az az érvelés ugyanis, miszerint a lőfegyverhasználat jogszerűsége a konkrét esetben csak akkor áll meg, ha a rendőr minden kétséget kizáróan tudja, hogy az a személy, akire rálő, korábban embert ölt, éppúgy nem küszöböli ki az alkotmánysértést, miként justizmordok esetében az ügyész, a bíró, a hóhér felelősségre vonása önmagában nem teszi alkotmányossá a halálbüntetést.

Lényegében hasonló érveléssel tartotta hatályban a többségi döntés a törvénynek azt a passzusát is, amelynek értelmében a rendőri intézkedés során a kényszerítő eszköz alkalmazásakor "lehetőleg" kerülni kell az emberi élet kioltását. Egyedül Holló András fogalmazta meg különvéleményében, melyhez Kukorelli István is csatlakozott, hogy mind az emberi életet korábban kioltók levadászásának megengedése, mind pedig a kényszerítő eszközök alkalmazásának lehetséges következményeként az emberi élet kioltásának elfogadása az élettől való önkényes megfosztás törvényes lehetőségét teremti meg, ami ellentétes az alkotmánnyal.

 

*

 

A magyar Alkotmánybíróság az élethez és az emberi méltósághoz való jog értelmezése kapcsán kialakított másfél évtizedes gyakorlatában hosszú utat tett meg. Ez a gyakorlat kezdődött a két jog egységének és abszolút jellegének felfogásával a halálbüntetés alkotmányellenességéről szóló határozatban, majd az abortuszdöntésekben folytatódott annak elismerésével, hogy az élet elvételének állami elfogadása kizárólag az életek közötti választás eseteiben lehet alkotmányosan igazolható, más esetekben az állam életvédelmi kötelezettségét korlátozhatja az anya emberi méltóságának részét képező önrendelkezési joga. Az eutanáziáról szóló határozatban a testület elismerte ugyan, hogy az eutanáziáról való döntés az önrendelkezés megnyilvánulása, ugyanakkor az állam életvédelmi kötelezettsége miatt nem ítélték alkotmányos követelménynek annak garantálását a törvényhozó részéről. A 2004 tavaszán a rendőri lőfegyverhasználatról született döntés sajnálatos visszalépést jelentett, amennyiben a bíróság alkotmányosan megengedhetőnek tartotta az emberi élet kioltásának állami jóváhagyását olyan esetekben is, amelyekben nincs szó életek közötti választásról. Ezzel a határozattal a jelenlegi bírák többsége mintha felülvizsgálta volna elődei felfogását az emberi élet és méltóság egységéről és abszolút jellegéről. Ez pedig rossz üzenet egy olyan világban, amely egyébként is az államilag gyakorolt vérbosszú, a magánterrorra felelő állami terror követelésétől hangos. Az ukrán banda esete pedig azt igazolja, hogy az élethez való jog devalválásában nincs megállás, a korábbi gyilkosok után a vadászati szezon immár vonatkozik a tolvajokra is. Itt, "valahol Európában"."

 

 

(*"Könyörgök, akasszuk föl!" - a cím valójában, ahogy a link alatt is látszik, idézőjelbe van téve, csak a program itt nem engedélyezi linkesítéskor az idézőjel használatát.)