Várnai Zseni

AZ ÉN KICSI LÁNYOM

Van egy kicsi lányom,
violavirágom,
fehérarcú kedves,
hollófürtű édes,
csevegő, csacsogó,
síró, és daloló,
csókos és beszédes.

Van egy kicsi lányom,
életemben másom,
régi szép díszeim
ékes hordozója,
szemem csillogása,
ajkam danolása
s arcomról a rózsa.

Az én kicsi lányom,
mint egy varázsálom,
új életre kelti
rég elmerült énem,
valamikor zengő,
a múltból derengő
édes nevetésem.

Az én kicsi lányom,
csengő kacagásom,
jaj, csak bánatomnak
ne legyen tudója,
sorsom viselője
ne legyen belőle
s könnyeim sírója.

Az én kicsi lányom
sok asszonysírásom
viadalos útját
ne tudja, ne lássa:
jégverés a nyárban,
kárt tesz a virágban,
kora sírját ássa.

Maradjon meg szépnek,
tisztaságnak, fénynek,
mint egy távol éden
virága e földön,
s ha viharok tépnek;
szivárvány ívének -
s fölragyog e börtön.

(1925.)