Koszonom, itt mar jartam, de egy depresszioval kuzdo velemenye es ezekre a dolgokra valo ralatasa alapvetoen mas - illetve eleg specialis a csaladtagok, baratok szerepe, sok problema, szituacio annyira mas ebbol a szemszogbol, hogy ebben a ket topikban igazabol nem sikerult beszelnem rola. Hu, remelem, ertheto, hova akarok megerkezni. :)

Positivo, a helyzeted baromi ismeros, minden egyutterzesem a tied. A mi sztorink jobbara ugyanez a vaz. Amit irtal, az nagyon fontos: hogy mi sajat magunkat hatterbe szoritva probalunk ertuk/helyettuk kuzdeni, ami persze megintcsak valahol zsakutca, mert helyettuk nem kuzdhetunk, es az emberben felmerul, hogy ezzel nem csak azt erem-e el, hogy elveszem tole a lehetoseget, hogy vegre sajat maga dontson es vallalja a felelosseget magaert, a tetteiert (persze vannak olyan szakaszok, amikor nincs ereje semmifele dontesre). Hogy sosem hagyom felnoni (29 evesek vagyunk, de o nagyon sok szempontol ugy viselkedik, mint egy gyerek). Ez is ordogi kor, mint nagyon sok minden ebben a helyzetben.

Sokszor en is annyira nevetsegesnek erzem magam, ahogy ezredszerre ismetlem ugyanazt es ugyanazt, vajon van ennek az egesznek ertelme???