Tóth Kálmán

 

Losonczi özvegye.

(1853-ból.)

 

I.

 

"Ha vitézek, hősök által

Volnánk ekkép megalázva,

Még talán csak könnyű lenne

A szolgaság nehéz láncza.

Hanem pogány hitszegőktől! 

Oh fiam, ez szörnyű, szörnyű -

Vér után a gyáva könyű.

 

Elvérzett hős apádnak

Végszava is a boszú volt;

Nem vagy fia, nem vagy magyar,

Hogyha ezt meg nem boszúlod.

Gyermek vagy még félig, igaz,

De van élted - meghalhatsz hát...

Hanem mi ez? sápad arczád!

 

Hát a magasban repült sas

Bujkálódó bagolyt nemze?

Hát...de mért beszélek én így,

Nem lehet az, istenemre!

Rám szállhat a haragos ég

Minden nehéz, súlyos átka,

De nem az, hogy fiam gyáva.

 

Vár alatt az erdőségben

Bujdosik sok szegény magyar,

Mint a felhők, szomorú mind:

Ezekből lesz jó zivatar.

Gyűjtsed őket zászló alá,

S mikor aluszik a várnagy,

Sötét éjben jőjj és támadj!"

 

Hős Losonczi hős özvegye

Imígy beszél gyermekének,

És ez, mint az anya mondá,

Aként megy, és aként tér meg.

Sötét éjben csillog a bárd,

Keletkezik szörnyű lárma,

Már a magyar benn a várba'!

 

De miként a zivatartól

Nem az erdők, csak a fák dőlnek:

Töméntelen ellenségből

Marad elég küzködőnek:

És elgyöngül a zivatar,

A magyarnak vége, vége -

Csak a vezér marad élve.

 

És oh bár csak úgy ne volna.

Bárcsak élve ne maradna!

Nyakig lánczban, nyakig vasban

Az ellenség csúfos rabja.

S holnap délre a piaczon

- Mindenfelé ezt beszélik: -

Holnap délre hogy kivégzik.

 

 

II.

 

Börtönben az ifjú ül nehéz bilincsen,

Sírna keservesen, de már könyje nincsen,

Elsírta azt végkép -

Nehéz sóhajok közt tép be ruhájába:

Előtte szerelme, vágyó ifjúsága,

S itt kell hagyni éltét.

 

Bújára az őrök odakünn nevetnek:

"Ime bátorsága a magyar gyereknek

Hogy sarkába szállott!"

...És elterjed a hír hamar szájról szájra:

Hogy a magyar vezér oly nyomorult gyáva,

Minőt ki se látott.

 

Halálharczot kell most az ifjunak víni...

De mintha az ajtót hallaná már nyílni -

"Ah! tán értem jőnek!"

De az ajtó megint csöndesen bezárul,

Szólítja valaki - ráismer hangjárul:

Ki szólítá őt meg.

 

Az a megszólító az ő édes anyja...

Ah! hogy a sötétben még nem is láthatja!

Hogy futna elébe!

Pedig ha látja őt, megijedett volna,

Oly iszonyún földult, s szemrehányó volt a

Büszke özvegy képe.

 

"Csak csöndesen fiam - az anya így kezdi -

Kincsemmel sikerült mind megvesztegetni

Ellenség vezérit;

Nem lesz semmi bajod, csak ne légy oly félénk,

Nem kivánja senki ilyen ifju éltét,

Ilyen ifju vérit.

 

Kivisznek ugyan majd, ki a vesztő-helyre,

Be is kötik szemed, de vezér kegyelme

A pallost föltartja -

Csak hogy megrettentsék máskorra a népet,

Példa gyanánt azért visznek ki majd téged

A vesztő-piaczra.

 

Hóhérodnak már rég tudtára van adva:

Vezér háza előtt majdan elhaladva,

Hogy oda fölnézzen.

S ha egy rózsát lát az ablakba kitéve,

Pallosát akkoron, ha már rád is mérte,

Ereszsze le szépen.

 

Kegyelem jele lesz az a piros rózsa..."

És az ifjú hiszi mindezt szórul szóra,

Hiszen anyja mondja!

Pedig ki így beszélt, többé nem az anyja,

A büszke magyar nő, a honleány vala,

Ki ezeket mondta.

 

Azonban az idő lassanként eltellett -

Már a tömlöcz előtt nagyon járnak, kelnek

Közeleg az óra -

Kiviszik az ifjút, megindul a népség

S mindenki csodálja a rab büszkeségét...

Ablakban a rózsa.

 

Az ellenség keblét iszonyú düh tölti:

"Hát csak lehetetlen a magyart megtörni.

Ah! mily büszke folyvást!"...

És a népség között, föl álruhát kapván,

Ott van az anya is...elhalványult ajkán

Üdvözült mosolygás.

 

"Majd a vesztő-helynél elvesz vitézsége"

- Mondja az ellenség - de im odaérve,

Az ifjú még bátrabb!

Még százszorta bátrabb, vitézebb, mint elébb,

Büszkén hordozza szét fölemelt szép fejét,

Gondolja: nem vágnak.

 

De a hóhér sújt most...és csönd lesz mindenütt,

- Hanem szörnyű kaczaj és sikoltás vegyült

A csöndesség közbe;

A büszke magyar nő, ki így fölkaczagott,

És a fölsikoltó az édes anya volt,

Halva rogyott össze!

 

 

Deák Ferenc remeklésnek tartotta e balladát, ennek kapcsán ismerkedett meg Tóth Kálmánnal Kemény Zsigmond közvetítésével.