Várnai Zseni

BÁNTANAK, ANYÁM!

Mily régen volt, hogy szívedhez simultam panaszra,
ha bántottak vásott nagyobbak,
kicsinyke gyöngét, engem,
tavaszi, gyöngyöző könnyzáport harmatoztam,
mily jó is volt akkor karodba menekednem:
Bántanak, Anyám!

Te vidámra simogattál, és derűsre derítettél,
mert tudtad, hogy jó vagyok,
és elosztom a falat kenyerem,
s hogy sírok a kutyáért is, ha megdobálják a rosszak,
tudtad, hogy aki megüt, azt vissza nem verem,
ha bántanak, Anyám!

Most hívséges, igaz tanúm lehetsz a világban,
mert újra csak megűznek
a szívtelen, gonosz nagyobbak,
halálig hajszolnak, és lelkem díszeit tépik,
mint erdei ordasok, csattogva acsarkodnak:
bántanak, Anyám!

Hallod-e kiáltásom az irdatlan rengetegben?!
már nem szólok szelíden,
gyöngén és megriadva,
de csordult haraggal, mint lángoló angyal,
vértezve páncélos, fénylő igazamba:
bántanak, Anyám!

Mert új évek emlője csurgatta tejét ereimbe,
vad, táltos esztendők
tűztejét szívta a gyermek,
oly hasztalan a könny, ha bántanak, Anyám,
én nem sírok többé, én visszaütök, ha vernek,
ha bántanak, Anyám!

(1920.)