Kedves ugrifüles!

 

Én eleinte semmit nem tudtam a témához szólni. De felvetettem cseten. És tulajdonképpen Jpererrel beszélgetve ő idézte, akkor vettem észre, akkor találtuk ezt. Hogy olykor a hálaadás, és az áldás majdnem ugyanaz.

 

Aztán azon gondolkodom, ez az ellenségeink áldása is hasonló lehet. Tehát az az ilyen áldás, ha olyasmin gondolkodunk, miért adhatunk hálát ellenségeinkért, vagy egyenesen nekik. Azaz nem azon gondolkodunk, miért neheztelnénk rájuk, hanem azon, miért lehetünk miattuk hálásak.

Gondolom, ez lehet az ellenségeink áldása. És semmiképpen nem az, amit a farizmatikusok szoktak mondani, hogyaszongya, "Áldd meg Uram ezt a szemét marhát, hogy ne maradjon ilyen ostoba, hogy lenne bár értelme, és látná be, milyen szemét volt velem, és haverjaimmal. Ő, bárcsak eszet adnál neki Uram, hogy belátná, mennyire Isten embere vagyok én, mennyire igazam van, és mennyire nekem van igazam!", stb.

Szóval az igaz áldás nem manipulálja sem az ellenségemet, sem Istent.

 

Az ilyen hálával rokon áldásnak az ellentéte az átkozás. Átkozom ellenségemet, ha sóhajtozom ellene. Ha megemlékezem arról, mi rosszat tett. Átkozom, mert ez rosszat hozhat rá. Mert van atyánkfiának vádlója is.  Mert terhelem. Mert Isten is igazságos, és megfizet, és bosszút áll. Nem kéne hát Sátán szövetségesének lennem. Ezért nem engedi apostol sem, hogy egymás ellen sóhajtozzunk, sem, hogy felrójunk, stb. Inkább úgy gondolunk felebarátunkra, testvérünkre, hogy a jóra, a szépre, amiért van hálát adni.

 

 

Van ám olyan áldás is, ami nem ilyen. Hanem olyan, mikor a nagyobb áldja a kisebbet. [Héb. 7.7] Annak pedig ellentmondani sem lehet, hogy mindig a hatalmasabb áldja meg a csekélyebbet.
Értelemszerű, hogy Istent így nem áldhatjuk. Ő mindig hatalmasabb.

A hatalmasnak ez a fajta áldása meghatározza a kisebb egész életét, helyét az Úrban, stb. Ilyen áldása volt a pátriárkáknak is. Nem is játszottak az áldással, nagyon komolyan vették. Ha kimondták, nem változtatták, ha csellel-csalással szerezte meg Jákób, akkor is érvényes maradt. Mert valódi, komoly hittel mondták. A mai emberek összevissza áldanak, tökéletesen hit nélkül, formulává degradálva, csak a szájuk lobog. Nem kéne ennek így lenni. Az ilyen áldás komoly dolog, a prófétálással egyenlő. Abban a tekintetben is, hogy ítélhet is, akár a prófétai beszéd általában. Így ez az áldás nem mindig pozitív, olykor egyenesen elhatárolódás, teher is lehet. Jákób fiainak mondott áldása is ilyen, pl. [1 Móz. 49.5-6] Simeon és Lévi atyafiak, erőszak eszközei az ő fegyverök. Tanácsukban ne légyen részes lelkem, gyűlésükkel ne egyesűljön dicsőségem, mert haragjokban férfit öltek, s kedvök telve inát szegték az ökörnek.

Ez sem éppen a mai szokvány áldásduma.

 

De én nem gondolom, hogy nekünk egymást ilyen mindig a hatalmasabb áldja meg a kisebbet-ként, vagy mantraszerűen, begyakorolt szokásként kéne áldani.

Hanem csakugyan ellenségeinket, meg akik minket átkoznak, akiket vádolna szívünk, akikkel bajunk van, akire neheztelünk. A többieket, felebarátot, testvért meg ahogy én látom, nem nagyon kéne áldani. Hiszen aki Krisztusé, áldott. Nem az áldottakat kéne áldani, egyetlen egy erre való utalás, vagy tanítás nincs a Bibliában. Nem látom igeinek ezt a szokvány áldásdumát, sőt, köszöntéseket, hogy áldjon meg az Úr, meg az Úr áldása legyen veletek, meg hasonlók. Nincs ilyennek nyoma sem a Bibliában. Mert tény az, hogy a Krisztuséi áldottak! Nem kell azt kívánni, tény az, készen van. Áldásra éppen nem az övéi szorulnak!

 

Nos, ahogy forgolódom a hívők között, tudom, meglehetősen egyedül vagyok e nézetemmel, tipikus köszöntési formula ez az egymás áldása, én meglehetősen kilógok a sorból. Pedig egyenesen károsnak tartom a hit nélkül mantrákká degradált hitre jellemző beszédet. Mintha közönséges formulákká degradálnák, amit oly komolyan vettek az előttünk élők.

 

Cserfa