HondaVuk
Amit mmormota felvetett, azt gondosan meg kell vizsgálni, bár nem hinném, hogy úgy van,ahogy ő írta.
Tehát: amikor EPR-korrelált fotonpárokat keltenek, akkor milyen összefüggés van a párok tagjainak polarizációja között? Azt hiszem,hogy van összefüggés, az impulzusmomentum megmaradása miatt, de maguk a polarizációs irányok eleve nincsenek lefixálódva. És más más folyamatoknál talán máshogy is lehet. Pl:
1:"
A KE szerint az, hogy egy foton átmegy-e egy polárszûrõn, csak abban a pillanatban dõl el, amikor odaér. Mintha a foton feldobna egy pénzdarabot és a ‘fej’ esetén átmenne, az ‘írás’ esetén pedig nem. A ‘fej’ illetve az ‘írás’ valószínûsége csak attól függ, hogy az érkezõ foton polarizációjának síkja mekkora szöget (f) zár be a polárszûrõ irányával. A Schrödinger egyenlet szerint ezek a valószínûségek a következõk:
p(átmegy) = cos2(f)
p(elakad) = sin2(f) = 1 - cos2(f) = 1 - p(átmegy)
Amennyiben a foton polarizációs síkja egybeesik a polárszûrõ irányával (f=0o), akkor az átjutás valószínûsége egy, míg ha arra merõleges (f=90o), akkor az átjutás valószínûsége nulla. Például ilyen EPR-korrelált fotonpárok keletkezhetnek a ‘parametric down conversion’-nek nevezett folyamat során. A keletkezett fotonok (Q és R) egymáshoz képest mindig merõlegesen polarizáltak. Ha Alice és Bob méréseket végez ezeken a fotonokon, akkor az egy fotonpárhoz tartozó mérések nagyon erõs korrelációt fognak mutatni. Egymásra merõlegesen beállított polárszûrõk esetén vagy mindkét foton át fog menni a saját polárszûrõjén, vagy egyik sem."
2: Másik folyamat
"Mielőtt a kedves olvasó teljesen belezavarodna a fenti bonyolult mondatba, szeretném megnyugtatni: egy egyszerű, Feynman professzortól kölcsönzött példával ez az állítás és maga az EPR-paradoxon is szemléletessé tehető (Richard Feynman: Mai fizika, Műszaki Könyvkiadó, 1970). A példában az említett, két részből álló kvantummechanikai rendszer két foton, amelyek pozitrónium szétsugárzásakor egyidejűleg keletkeztek („véges ideig kölcsönhatásban álltak”), s egymással ellentétes impulzussal repülnek szét. (A pozitrónium a hidrogénhez hasonló „atom”, amelyben a proton helyét egy pozitron, az elektron antirészecskéje foglalja el.) Állítás: ha egy későbbi időpontban megmérjük az egyik foton polarizációját*, a másikét szintúgy pontosan meg tudjuk mondani, bármilyen messzire kerültek is időközben egymástól. (Példánkban ez felel meg az idézett bonyolult mondat második, a részrendszerekre vonatkozó felének.)
A pozitrónium abból a legalacsonyabb energiájú állapotából, amelyben az elektron és a pozitron mágneses momentuma* ellentétes irányú, két foton szétsugárzásával bomlik el. A keletkező két foton ellentétes irányba repül szét, egyenlő nagyságú, de ellentétes irányú impulzussal (mivel a nyugvó pozitrónium kezdeti összimpulzusa is zérus volt). De nulla volt az eredő impulzusmomentuma* is, s a két fotonnak ezt szintén „örökölnie” kell. Ha a fotonok polarizációját a saját repülési irányukhoz viszonyított cirkuláris polarizációval* jellemezzük, akkor ebből az következik, hogy vagy mindkettő cirkulárisan jobbra, vagy mindkettő cirkulárisan balra polarizált (lásd az 1. ábrát). A rövidség kedvéért a továbbiakban nevezzük ezeket „jobbkezes”, illetőleg „balkezes” fotonoknak. Vagyis ha a két fotont két olyan, egymással szembeállított számlálóval figyeljük meg, amelyek külön számolják a „jobbkezes” és a „balkezes” fotonokat (például a beérkezésükkor más-más hangjelet adnak), akkor mindig vagy két „jobbkezes”, vagy két „balkezes” fotont jeleznek egyszerre. Ha hosszú időn át sok ilyen bomlást (vagy egyidejűleg nagyszámút) figyelünk meg, fele-fele arányban (50-50 százalékos valószínűség-
gel) észlelünk „jobbkezes”, illetőleg „balkezes” fotonpárokat."
Ezeket tisztázni kell, és ennek fényében újragondolni a javasolt kísérletet.De érdemes!!!!!!
