Gázló (II. rész)

 

Itt kezdődik a túra talán legszebb szakasza, a számtalan kanyarral tűzdelt jó minőségű murvás út, le Odvaskőig. Ezt a részt nem lehet egyszerűen teljesíteni, kevés pusztán csak bringázni. Itt elkél némi áhítat és kellő alázat a természet nagyszerűsége előtt. Magamban picit ünneplőbe öltöztetem a lelkem, készülök a látvány befogadására, és gondolatban elnézést kérek a természettől, hogy jelenlétemmel háborgatni merészelem megszokott rendjét. A vidék szépségéről ódákat lehet zengeni. Ezen a szakaszon nem sietek, ámulok és bámulok. A Witt Lajos emléktáblánál megállok néhány pillanatra és gyönyörködöm a páratlan panorámában. A kéklő távolban a nagy feladat, a Kőris-hegy magasodik. Nem tudok betelni a látvánnyal. Aztán mégis tovább indulok. Csendesen leereszkedem a következő megállóhoz, Odvaskő EP-hez. Társaim vígan falatoznak, beszélgetnek, nyilatkoznak. Nehéz szívvel csatlakozom a társaságukhoz. Megint véget ért egy álom.

 

Nincs idő további érzelgésre, vár a Kőris. Felbátorodom, gyerünk, ide nekem az oroszlánt is. A rövid aszfaltoson haladunk, majd befordulunk a Rézbükki útra. Kicsit aggódom, mert a sok eső vélhetően alaposan kimosta a pályát. De nem, egész tűrhető az út, már ami a felületét illeti. Békésen kapaszkodom felfelé, megfontolom minden mozdulatomat, óvatosan kerülgetem a nagyobb köveket, gödröket. Kanyar kanyart követ, az út szakadatlan emelkedik, de valahogy most nem zavar. Egyre jobban távolodó társaim látványa sem szegi kedvemet. Az idő kellemes, a vidék itt is pazar. Jól elvagyok magamban, hallgatom az erdő megannyi sajátos dallamát. És persze lihegek, zihálok. Próbálok figyelni a szabályos légzésre, mindhiába. Időnként kapkodom a levegőt, tüdőm leginkább egy kovácsfújtatóra emlékeztet. Szemembe csípős izzadtság csurog, érzem, rövidesen megvakulok. Nosza előkapom a kulacsot és locsolom izzó képemet. Javul a helyzet, néha már látok is valamicskét. Előttem a távolban feltűnik egy sorstársam. Erőre kapok, új cél lebeg vaksi szemem előtt, jó lenne befogni. Lassított felvételhez hasonló mozgással közelítek felé, de alig érzékelem. Végtelennek tűnik, mire nagy keservesen megelőzöm. Különös, de ezúttal valahogy nem okoz örömet.

 

Nagy sokára véget ér a földút, átvált aszfaltosra. Ezen most egy kicsit jobban érzem magam, előszedem megmaradt energiáim utolsó roncsait és nyomom a pedált. Az utolsó métereken már viszonylag könnyedén tekerek felfelé. Egyszeriben a közvetlen közelemben feltűnik a nagy fehér gombóc, felértem végre. Remegő térdekkel kászálódok le hű paripámról. Az EP-n megkapom az igazolást, elképesztő, hogy egy bélyegért mit meg nem tesz az ember. Felébresztem a fűben békésen szunyókáló cimboráimat. Dél van, ideje lenne lassan ebédelni, nyomás Vinyére. Nekieresztjük gépeinket és zúdulunk lefelé a völgybe. Féktelen száguldással hagyjuk magunk mögött a hegyet, és az iménti csigatempót. Lendületesen fűzzük keresztül gépünket a számtalan kanyaron. Egyszer minden lejtő is véget ér, fokozatosan veszítünk a lendületből, lenyugszunk. A Zabolai úton átváltunk egy békésebb tempóra, és már beszélgetni is tudunk egymással. Véget ér az aszfalt is, helyette murván robogunk tova. Kis idő múlva mellénk szegődik a Hódos-ér habosan zúgó szalagja. Együtt kanyargunk tovább a vinyei országútig. Itt elköszönünk a pataktól és elvágtatunk a Pokolba. A vendéglős kissé goromba fogadtatása miatt idő előtt továbbállunk, a közeli büfébe megyünk ebédelni. Jólesően falatozgatunk, iszogatunk, anekdotázgatunk, ahogy az már lenni szokott jó társaságban és kellemes túra során. Titokban reménykedünk, időközben leszakadt cimboráink hátha beérnek bennünket. Mindhiába.

 

Felkerekedünk, hiszen vár reánk a Cuha-völgy! Kamaszos virtussal robogok társaim előtt, bizonygatván bátorságomat. Ijesztő mennyiségű víz zúdul keresztül az úton, de mit sem törődök a leselkedő veszéllyel, tempósan beletrappolok. Gyalogos bámészkodók hada csodálattal, vegyes kíváncsisággal követi attrakciómat. A patak közepén első kerekem egy alattomos sziklán fennakad. Bringástól merülök a hűs habokba. Nézőim tapsikolnak a gyönyörűségtől, miközben megszégyenülten kászálódok ki a partra. Ezt megjártam, de sebaj, több is veszett Mohácsnál. Megyünk tovább gázolni, hiszen erről szól a Gázló. A többi átkelésnél már körültekintőbb vagyok, nem is történik hasonló eset. Csuromvizes gúnyámban kissé vacogok, de egyébként remekül érzem magam. Gyönyörködöm a jól ismert szívmelengető látványt nyújtó tájban. Még néhány izgalmas átkelés és megérkezünk a vasúti hídhoz. Alatta a szokásosnál jóval kisebb méretű a dagonya. Ennek ellenére nem kockáztatok egy újabb fiaskót, kikerülöm a hidat. Társaim szorgalmasan követnek. Ismét átkelünk a patakon, majd szép lassan elhagyjuk a csodás szurdokot. Rozoga fahídon áthatolva közelítünk a Bakony kedves hangulatú vasúti megállójához. Néhány percig sütkérezünk a ragyogó napsütésben.

 

Pocsolyákkal tűzdelt földúton nyargalunk felfelé. Néhol áthatolhatatlan a sár, itt tolósra vesszük a figurát. Lassan elhagyjuk az erdőt. A fák közül kiérve a távolban ismét feltűnik a Kőris fehérlő gömbje. Kis nosztalgiával gondolok szenvedéseim távolba vesző tárgyára. A sajátos illatfelhőbe burkolózó Borzavár határában aszfaltra cseréljük a saras földutat. Tempósan közelítjük meg Porvát. Az utcanép elámul a sártól vastagon borított bringáinkon. Mintha még soha nem lett volna részük hasonló látványban. Pedig már magam is megfordultam erre jó néhányszor.

 

(talán lesz egyszer folyt...)