A világvonalon „utazó” integrálás feltételezi, hogy az elektron határozott pályán mozog.

Minden elektron, ami a természetben előfordul, nem síkhullám, hanem hullámcsomag, térben és időben lokalizált. Hiszen valamikor az elektronágyú kibocsátja, és valamikor be is fog csapódni. Ráadásul tipikusan ennek a hullámcsomagnak a sebessége annyira határozott, hogy amikor a kettő között eltelt időt számolod, akkor nyuigadtan számolhatsz t=s/v képlettel, ahol v a csoportsebesség, s az elektronágyú és az ernyő távolsága.

Ha az elektromágneses tér olyan lassan változik, hogy a változása a hullámcsomag tipikus kiterjedésére elhanyagolható, akkor lehet az említett módon számolni. Speciális eset a sztatikus mező. Ez a tipikus AB kísérlet esete: előbb létrehozzák a mezőt , megvárják, amíg a tranziensek lecsengenek, aztán bekapcsolják az elektronágyút. Nem csoda, hogy mindenki az erre az esetre érvényes képlettel számol ahelyett, hogy kiszámolná az elektron propagátort a külső elektromágneses tér jelenlétében, ami sokkal bonyolultabb, és nagyon nagy pontossággal ugyanazt az eredményt adná.

A második: ha így, a két világvonal mentén, követve a pályát kell számolni (elfogadom, lehet, hogy így kell), akkor az azt is jelenti, hogy késleltetéses változat sem lehet, tehát nem csak a szuperluminaritás nem merülhet fel, hanem a „sima” késleltetéses választás sem.

Ezt a kérdést magad válaszoltad meg a következő mondatban.

Harmadik: Milyen világvonalak mentén integrálunk? A kísérletben biztos nem haladnak ott az elektronok – az a két vonal, ami a rajzokon van, két elképzelt pálya, amin akkor mennének, ha megfigyeljük őket.

Az emlegetett közelítésben (amit szemiklasszikus néven ismernek) a pálya az, ami a klasszikus mechanikai hatást minimalizálja. Ugyanolyan, ez, mint a Fermat-elv a fényre az optikában, gondolj a hullámoptika és a geometriai optika kapcsolatára. Ott is akkor igaz a geometriai optika, ha az akadályok mérete jóval a fény hullámhossza felett van, és akkor Fermat-elvet lehet használni.

Negyedik: Az A-B eredeti cikkben nem jelentik ki, hogy az elektron világvonala mentén így integrálnak, ellenben a relativisztikus képletnek veszik a térbeli pályára, állandó időben vett metszetét, és arra teszik.

Egy szakcikkben nem írnak le ilyen, minden szakmabeli által ismert vagy könnyen kitalálható dolgokat.

"Az is érdekelne, hogy a QED-és pontos számítás hogyan megy, és hogyan jön ki belőle közelítőleg az általad írt számítás."

Ha mondjuk elhanyagolod a visszahatást, akkor meg kell határozni a Dirac-egyenlet Green-függvényét az adott klasszikus külső (akár időtől függő) elektromágneses térben. Vagyis ekkor a dolog lényegében relativisztikus kvantummechanika. Ha nem hanyagolod el a visszahatást, akkor kovariáns perturbációszámítást lehet alkalmazni ennek a figyelembevételére, ennek a megértéséhez azonban meg kell tanulni a QED-t.

A delayed-choice kísérleteknek nem vagyok a szakértője, de amit olvastam róluk, abban semmi meglepőt nem találtam (legfeljebb a klasszikus fizika szemszögéből lehet az, de hát én éjjel-nappal kvantumtérelméletet csinálok). Ez már a QM értelmezésének területe, az elfogadott QM interpretációk (jó sok lehetséges ám!) mindegyike alkalmazhatónak tűnik a dologra, de nem mentem bele a részletekbe soha.