Erdei ének valahonnan

 

Fejünket majd szépen lehajtjuk,

most a bokrok közt hálunk, mint a

madarak, neszelve hogy ropog

a fiatal özbak csontja amint

álmában elnyúlva csak nö a

pázsiton, mert barátunk látod,

és talán még két hét; agancsa

helyén már szép apró dúdorok

nönek és elbögi álmában

magát, hogy fölriadunk; elöbb,

mint a virágok nyitnák ajkuk

a harmat elött, elöbb, - elöbb,

a hangjukat imádó részeg

madarak énekénél mert jaj!

oly messze még a derengés is;

majd heverünk csak alvó bokrok

leveleit tépdesve félve

ujjaink között babonásan

nyitott szemekkel nézzük egymást.

 

1929.09.04.