Sánta Kutya (SK) Creative Commons License 2005.06.06 0 0 17387
Május 22-én volt öt éve, hogy indexes vagyok, de a harmincezredik hozzászólásomat csak most érem el. Hacsak bele nem számítjuk az SKSK nicken írottakat is. Anélkül nincs meg a hatezres átlag, még egy kicsit gyorsulnom kell. :-))) Akkor tehát jöjjön a 30000. gombnyomás. :-) (Hozzátéve, hogy csakugyan most készültem el a beszámolóval, nem ezért vártam eddig, csak egy kicsit játszottam. :-))





Az évszázadnál forróbb ez a nap
avagy a büfé túl messze volt
(de az is lehetne a címe: HátÉnNemVagyok Százas)


                                                                                     Rádióhír vasárnap, a túra után:
                                                                                     Budapesten ma megdőlt az évszázados
                                                                                     melegrekord. Hétfőn megdől az
                                                                                     országos is.


   Szombatra egy kis kirándulást terveztem, de késve sikerült indulnom, ezért autóval mentem Csillaghegyig. Itt óriási tumultus fogadott, az úttestet is ellepték az emberek, hosszú sorban álltak egy ház előtt. Átevickéltem, leparkoltam. Megtudtam, hogy virslit árulnak abban a házban. Gondoltam, ha ennyien állnak érte, akkor az nagyon jó virsli lehet! Beálltam én is, néztem az órát, húsz perc. Bent a házban több asztalnál intézték a vásárlást. Csak fejenként két virslit lehetett venni, darabja ötszáz forintért. Fizetés után derült ki, hogy itt csak a pénztár van, a kaját kicsit odébb osztják, de adtak egy füzetet, amiben le volt írva, hogy lehet odajutni, és tavaly kiknek sikerült. Úgy volt, hogy a teljesség kedvéért három vasútvonalat kell keresztezni; az elsőt szintben, a másodikat felül, a harmadikat pedig alul. Íme hát, a virslievésem története:

Budapesttől Kesztölcig: ágyúgolyó-futam
   A győztes pólóm volt rajtam, amelyben az első virslitúrát teljesítettem, meg az első félmaratont, meg amiben a tíz másodperc alatti autóstoppos rekordomat is elértem. (Próbáljatok Balaton-átúszós pólóban stoppolni a Balaton-átúszás parkolójában, tuti módszer. :-)) Két éve egy ugyanilyen pár virslihez kaptam egy tompa hegyű jelvényt is, ami maradandó lukat hagyott a pólóban, s így eleve ki volt hagyva a hely az idei jelvénynek.

   Ezen a részen még azt hittem, hogy jó sokat fogok futni, hogy hamarabb jussak a virslihez. Féltem, hogy kihűl, ha nem érek oda időben. Az egyik kulacsomból még Csillaghegyen kiittam a fél liter vizet, hogy az utolsó csapnál újratölthessem. A sapkámat is bevizeztem, és jól is tettem, mert hatvanöt perc alatt felértem a Kevély csúcsára. Közben azon gondolkodtam, hogy az ürömi műútnál rendelő kisipari szolgáltató maga is virslik után fut-e éppen, s azért nincs a posztján, vagy valamelyik túrázónak volt ennyi ideje menet közben, hogy elvigye egy fuvarra.

   A Hosszú-hegyen több érdekes dolog is történt. Például a nem igazán túrázáshoz való kék iskolai tornanadrág, mely a Karancson igen jól viselkedett, gonoszul kidörzsölte a combomat. Ez meglehetősen fájt. Az első gondolatom az volt, hogy sötétedésig kihúzom valahogy, aztán meg levetem, és alsógatyában túrázom tovább. A második, hogy meg sem várom a sötétedést. Utóbb kiderült, hogy ezt a gondolatot azért is szerencsés dolog volt elhessegetni, mert az átizzadt tornanadrág nemcsak a zsebkendőmet és a pólót, hanem a gatyát is foltokban kékre fogta. Felmerült még a barkácsolós megoldás is, miszerint szerzek egy ollót vagy egy kést, és a tornanadrág egyszer használatossá alakításával kiszabom az inkriminált részeket. Végül győzött a tudományos módszer: a nap során kétszeri neogranormonos kezelés megoldotta a problémát, és még a gyógyszerészekbe vetett hitemet is erősítette. Ha már a technikai részeknél tartunk, elmondom azt is, hogy valahányszor napfényes részre értem – még ha hátulról sütött is a nap –, azonnal felvettem a napszemüveget. Szerintem ez nagyon sokat segített, kevésbé bágyadtam el, mint a Karancson, ahol a napszemüveg elfelejtett velem jönni, amikor kiszálltam az autóból.

   Ezen a részen esett az is, hogy végre megismerkedtem Ispivel, akit másként 9:35-nek is hívnak. Természetesen felzárkóztam mellé, mert így már elhenceghetek vele, hogy én már futottam együtt Ispivel. Hogy csak 200 métert, és hogy az enyhe emelkedőn ez sem volt könnyű, az már más kérdés. Pedig ő magához mérten óvatosan futott (ha nem így lett volna, akkor két métert sem bírtam volna mellette). A csúcson megint hatvanöt percet mértem a Kevélytől, és elbizakodottan azt hittem, hogy ez már mindig így lesz. Hozzáteszem, hogy a bélyegzéshez alig kellett fékeznem, olyan gyors volt. Bár a virslit meg lehet kapni ilyen bélyegző nélkül is, de a hozzá járó kis emlékjelvényt, melyről később is lehet tudni, hogy hány pár virslinél tartok ebben a büfében, nem. Szerintem rendes tőlük, hogy (majdnem) minden pár virslihez plecsnit is adnak, tanulhatna tőlük a többi büfés. Lefelé Future ért utol, akivel szintén futottam kétszáz métert, de ez már sokkal jobban ment. Talán mert eddigre edzettebb és sportosabb lettem, talán mert itt lejtő volt. Ez a sportoló erősen érdeklődött róla, hol találja az Ispi nevűt, mert valamiért nagyon el akarta kapni, de miután kést nem láttam nála, így elmondtam, amit az ügyről tudtam.

   A Szántói-nyeregben még tartottam a várakozásaimon felüli hét kilométer per órás átlagot, de az itt következő domb, bevallom, megállított. CanisLupus sporttárs próbált magával ráncigálni, de nem igazán voltam hegyimenő formában. Bár őt eddig nem ismertem, de rögtön tudtam, hogy ő még nálam is kutyább, mert a fejéről nagy fehér fülek leffegtek mind a két oldalon. A szerpentinen a feliratok hatására a többség körbement, csak páran vágtak le; ezek közül is az egyik visszamászott a turistaútra a már megkezdett levágásból, midőn megengedtem magamnak egy hangos megjegyzést a kisebbségben maradt analfabétákkal kapcsolatban. Feltűnt még a kevés levágó között egy háromajtós szekrény alkatú fiatal fiú, aki a pólója hátán egy súlyemelő egyesület nevét reklámozta. Meg is akartam kérdezni tőle, hogy minden súlyemelő ilyen gyenge legény-e, hogy rövidítésre szorul, de aztán nem tettem.

   Néztem az órát, hogy vajon mennyi időt vesztettem az emelkedőn, és törtem a fejem, hogy mit is írt Ermak az időtervbe, amit elővenni lusta voltam. Azt hiszem, négy óra volt a szigorúbb, és 4:30 a liberálisabb változat a kesztölci továbbindulásra. De hisz az lehetetlen! Másrészt viszont a terv hatos–hat és feles átlagra van számolva, és a műútnál még hetesem volt. Ennyire nem lassulhattam le. Kétségbeesetten érzékeltem, hogy máris zavar van a fejemben. Aztán leesett: ez nem is Kesztölcre, hanem a Pilis-nyeregre vonatkozik! Hoppá, ott viszont még meglehet a négy óra is, ami a jobbik elképzelés volt! Na uzsgyi!

   Ezúton tájékoztatom mindazokat, akik a Pilis-nyeregbe levezető meredek, veszélyes lejtőn botorkálva egy őrültre lettek figyelmesek, aki „Segítség, állítsanak meg!”, „Fék, fék!”, illetve „Vigyázat, ön- és közveszélyes vagyok!” feliratú ordításokkal száguldott lefelé, hogy SK közelében volt szerencsétlenségük túrázni. Az azonban kétségtelen, hogy az akció következtében 3:58:57-es részidővel logoltam a nyeregben. Előszedtem a túrajelentést meg az Ezrednyitót is, amit rajtbélyegző híján itt érvényesítettem. Látván ezt a pontőr félreérthetetlen ajánlatot tett nekem, miszerint hajlandó egy különleges pecséttel is ellátni. Az ajánlatot gondolkodás nélkül elfogadtam, s nem is bántam meg.













   Nagyon szerettem volna egy adag káliumban és finom paradicsomlé-ízben gazdag paradicsomlét fogyasztani (emlékszem, öt éve kapható volt itt, csak nem kellett volna meginnom egy litert negyedóra alatt), de a büfés meggylét akart ajánlani helyette mondván, hogy az is piros. Igyekeztem csúnyán nézni ezért a minősíthetetlen javaslatért, de csak háttal neki, hogy meg ne lássa. Nem tehet róla, de a pokolba vezető út is meggylével van fellocsolva. Még felírtam egy biztatást Povyáginak az üzenőfal indexes sarkába (sose voltam még ilyen előkelő helyen a beírásommal); megtudtam, hogy Csanya csak félórával van előttem, Ermak pedig ismeretlen idővel, s aztán T+4:02-kor pihenés nélkül útra keltem.

   A nyereg után roppant érdekes dolog történt: eltűntek körülöttem az emberek! Ilyen még nem volt... Illetve dehogynem, öt évvel ezelőtt, amikor a mezőny után kóvályogtam. :-) Csak egy fiú került a közelembe, akit rövid alkudozás után sikerült rávenni, hogy ha már ő sem tudja végigfutni az utat Kesztölcig, akkor azt a kis futást, ami marad, ne az emelkedőn használjuk fel. A Kétágú-hegyen annyira magunkra maradtunk, hogy a sárga kereszten nem is láttam senkit levágni! Csillaghegy óta egy liter folyadékkal jöttem (jobb felől fél liter víz , bal felől fél liter jaat), és úgy kortyolgattam, hogy ez Kesztölcre elfogyjon, mert így tudom a maximális folyadékmennyiséget felvenni. Csakhogy már Kesztölc előtt egy kilométerrel vége lett, ami kissé rosszul érintett.

   Kesztölcön eredetileg nem akartam pihenni, csak frissíteni, de a történelmet nem mindig az előzetes várakozásaink alakítják. Efemm, Pygmea és OT Péter túl jó helyet találtak a depónak. Egy leterített pokróc az árnyékban, előre felvágott banán- és kividarabok... Már egy ideje ott ácsorogtam a csomagtartónál, amikor egy kempingszékben egy nekem háttal ülő, lestrapált arc fordult felém. Egy pillanatra átsuhant a fejemen a kép, ahogy a Psycho végén megfordítják az öregasszonyt a fotelben, de csak a mozdulat miatti asszociáció volt. :-) Különben is, azon talán kevésbé lepődtem volna meg, mint Ermak arcán, akinek feltételezésem szerint már árkon-bokron túl kellett volna járnia. A depósok kínálását elfogadva még egy sörbe is beleittam, mert ilyen melegben akár egy deci is jól szokott esni, de elég hamar meguntam a sörízt, és visszaadtam dobozt azzal a megjegyzéssel, hogy ismét végeztem egyévi söradagommal.

   Ezen a ponton sikerült felállítanom magamnak a 22-es csapdáját. Bár az első pihenőt a Getére terveztem (tanulva a két év előtti esetből, amikor még ott is pihenés nélkül száguldottam át, és a Hegyes-kő felé menő úton estem össze), de inni mindenképpen akartam, hogy legyen bennem elég folyadék, mert magammal vinni csak egy litert tudok. Viszont tartva a felhígulástól sót is akartam pótolni, meg enni ezt-azt, ami magával vonja, hogy inni is kell rá, mert a magammal vihető egy literből a kaja lemosására nem telik. Szóval ültem egy csomót evés-ivás címén, naivan azt mondva a távozó Ermaknak, hogy öt perc múlva megyek. Közben Pygmea segítségével kevertem még egy üveg jaatot az útra, hogy ne egyedül kelljen megemelnem a palackot.

   Különösen jólesett a depókocsiban magammal vitt ásványvíz. Egyszerűen éreztem, ahogy jólesően árad belém a finom nedű, olyan mennyiségben, amit vízből nem lettem volna képes meginni. Most értettem meg, milyen fontos az ásványvíz, és örültem, hogy hallgattam a topikban olvasott tanácsokra. Előző nap a Cora biztonsági őrei jót röhöghettek a monitorok előtt azon a fickón, aki tíz percen keresztül rohangált ide-oda a rózsaszín kupakos ásványvizek között, mindig két-két flakon apró betűs feliratait összehasonlítva. Végül a Theodora nyert, bár nátriumban volt jobb is, de úgy gondoltam, hogy sós ezt-azt eszem majd, és a Karancs-Medves tapasztalataiból okulva sós mogyoró is volt az övtáskámban.

   Kissé aggódtam, hogy a depókocsi odaér-e időben Pfxt-re, mert csak négy óra volt a tervben, és úgy számoltam, hogy itt erőre kapva akár hetes átlaggal is folytathatom, akkor pedig túl hamar leszek ott. Nem baj, ott pihenek majd. Ha ott van az autó, akkor azért, ha meg nincs ott, akkor azért, hogy várjak rá. Mire azonban a félórásra duzzadt pihenőből elindultam, már biztos voltam benne, hogy nem leszek ott négy előtt. O sancta simplicitas! Ez volt aznap a legnagyobb poén a részemről, ahogy Efemmet faggattam, mikor ér Péliföldre leghamarabb...

Kesztölctől Mogyorósbányáig: nagyhalál
                                                                                     „Aztán a következő 16 km olyan volt,
                                                                                     mintha körbe-körbe meneteltünk volna
                                                                                     a grillsütőben.”
(Nagyondinnye)


   Miután az első kanyarból visszaballagtam a napszemüvegért, három dologra jöttem rá, és ebből három rossz volt, a többi pedig jó. Az első, hogy ismét bekerültem a mezőny sűrűjébe, és mindenfelé emberek vannak körülöttem. Időben nézve is sokat veszítettem. A második, hogy a félórás pihenőben éppen csak a kávét meginni és a sapkát bevizezni felejtettem el. :-( A harmadik pedig: hogy eddig délelőtt volt és erdőben jöttem, de most dél van és Péliföldig nyílt terep. A bágyasztó hőhullámok folyamatosan emlékeztettek a tévedésemre. Hetes átlag? Na jó, most egy kicsit gyalogolok... Nem baj ez, majd éjszaka begyorsulok és behozom a hátrányt...

   Dorogig még olykor belekocogtam, de inkább viszonylag erős gyaloglással próbáltam haladni. A vasút felé közeledve riadtam érzékeltem, hogy hamarosan kicsúszom az Ermak-féle időterv lazábbik változatából is. Ha most belefutnék, még meglenne a tízes útnál a hat óra. De minek? Úgyse öt percen múlik, annyit még be tudok hozni éjszaka. Különben is, kit érdekel, ha nem tizenhét óra lesz, hanem tizennyolc, ebben a melegben? Fásultan baktattam a tűző nap alatt, készülve a Getére. Odafent egy-két felhő kóborolt, de árnyékuk messzire kerülte az útvonalunkat. Megvan a második vasútvonal is. Már csak egyet kell keresztezni, és itt a cél. Innen még egy darab a főút, most lépem át a hat órát. Az út gidres-gödrös, ami két szempontból sem jó: egyrészt fárasztó a bokának-térdnek a folytonos belezuhanás a mélyedésekbe (ruganyosan lépni már túl fáradt vagyok), másrészt kiderül, hogy nem felel meg a valóságnak a rendezők által írt ötméteres szintemelkedés erre a szakaszra – a gödrökből az útig összejön legalább még egyszer öt méter.

   Itt nincs pihenőhely, majd fenn a csúcson. Kisebb csapat verődött össze a tízes út környékén, aztán a Belányi-telepig szét is szóródott. Emlékeztem, hogy a csúcsra nyílt út visz, de az elején mintha lehetne remélni valami kis árnyékot. Hát nem. Szinte rátapadtam a fákra, hogy legalább egy kis félárnyék jusson a rekkenő hőségben. Utoljára tán öt éve, az első Kinizsimen volt ilyen döglesztő meleg. Az út hosszú és becsapós, sosem szabad azt hinni, hogy mindjárt odaérünk.

   Lehajtott fejű, szótlan emberek baktattak felfelé a tűző napon; ülő-álló-fekvő-pihenő túrázók az út mellett. Még olyan sportszakmai tekintélyek is félreálltak egy pihenőre az árnyékba, mint Benignus vagy Joeyline. Igyekeztem nem megállni, csak egy-két pillanatra. De azt muszáj volt. Minden árnyékfoltnál azzal biztattam magam: a következőig még kibírom. Azt hiszem, elég sok feladó lesz ma. Nahát, ez a kanyar ismerős! Hogy elfeledkeztem róla! Hogy tud ez a felmenet mindig hosszabb lenni az emlékeimnél? De a vége felé meglepetés ért. Egyetlen ember csacsogott és mesélt ezen a szakaszon is folyamatosan, mintha egy könnyed ebéd utáni sétán lenne: Borika, aki a csúcs előtt nem sokkal ért utol.

























   Odafent a pecsét mellé csúcscsokit is kaptunk, a Kinizsi saját emblémájával. Belga keserűcsokit! Kedves meglepetés. Csakhogy ezt most rögtön meg kell enni, mert három percen belül krémmé lesz. Akkor meg inni is kell, és a víz kevés. Beosztással, mindig csak kis kortyokban, jól megforgatva. Hiba volt azt hinni, hogy ha Csillaghegytől Kesztölcig elég volt az egy liter a harminchárom kilométeren, akkor Kesztölctől Mogyorósbányáig tizennyolc kilométerre elég lesz a másik egy liter! Nagy tévedés! Furcsa, de nem esett jól a csoki. E pillanatban egy felhő jótékonyan beúszott a nap elé, és a Gete egész csúcsát elborította az árnyék. Hálatelt szívvel lerogytam a földre, és hanyattfeküdtem. Csak egy-két perc, csak ennyi, nem több. Hát nem is, mert a felhő megunta a karitatív munkát, és odébbállt. Feküdni a napon meg rosszabb, mint menni. Felálltam, és egy pillanatra azt gondoltam, hogy két méterrel odébb újból lefekszem a többiek közé, ahol még van egy kis árnyék. De nem lehet, menni kell.

   Úgy képzeltem, hogy a helyzeti energiámat elfogyasztva lehatolok a Getéről, s majd odafent a Csomórián pihenek megint. Ott van egy nagyszerű árnyékos sarok, két éve is az mentette meg az életemet. Akkor a topikban is szó volt a mellettem fekvő emberről, aki csakugyan rosszul lett, és itt helyezték el ideiglenesen, míg valaki ki nem mentette. Lefelé a szokásos kellemetlen ereszkedés, nálam is félősebbeket előztem, de nem futva. Ahhoz már túl fáradt voltam. A vízmosás a mumusom, de mostanra annyira leromlott, hogy valakik kitapostak egy járható kerülőutat. Hurrá! És akkor most jön a kék kereszt. A meredek emelkedőn a végemet jártam. Kétségbeesetten kerestem félárnyékos helyeket, ahol legalább egy pillanatra le lehet ülni. Az árok túloldalán már felhangzott a Csóványos család hangja, szavaikból kivettem, hogy még a lejtőn vannak. Mindjárt utolérnek, pedig a Getén alig pihentem! De nem számít. Felállni, menni. Leülni, felállni, menni. Sehol nem jön össze a kis árnyék a pihenésre alkalmas aljnövényzettel. Na de majd odafönt!

   Kijutottam a fasorhoz, ahol a villanymadzag megy. A nap mindenhová besütött, a legkisebb zugba is; az árnyék most a fák túloldalán, s előttem még egy bukkanó. Mindjárt, mindjárt... Ott majd lefekszem egy kicsit. Néha megráz egy kicsit a hideg, csak úgy finoman. Kezdődő napszúrás volna? Már nem érdekel a tizennyolc óra sem. Csak a teljesítés, szépen, komótosan. Maradt elég időtartalékom. Csak Mogyorósbányáig jussak el, ott majd feltöltöm magam, átvergődöm Péliföldig, ahol a depóautónál megint ihatok (még hogy fél négy, hehe...), s onnan már jön ismét az erdő. Ez a terv.

   És akkor, ahogy felértem a bukkanóra, s a szemközti fák csúcsai egyre feljebb kerültek, s kibukkant alóluk az a jobbkanyar a Csomórián, hirtelen megfordult a világ. Szidtam magamat, mint a bokrot; az utóbbit azért, mert nem adott elég árnyékot, magamat meg azért, mert az átlagosnál nagyobbnak hitt csillagászati műveltségemmel elkerülte a figyelmemet egy aprócska tény. Egy igazán mellékes, szóra sem érdemes körülmény. Hogy két évvel ezelőtt néhány órával később jártam erre... Akkor még a péliföldi műúton ért a naplemente s a Bika-völgyben a sötétedés! Most pedig itt jövök az égő délutánban, a nap magasan jár, és a kanyarban a fák nem adnak árnyékot!

   Egyszerűen nem voltam felkészülve rá, hogy eljussak a pincékig pihenő nélkül. Fürkész szemmel kutattam a fák tövét, s közel érve végre találtam egy kisebb árnyékot az úttól odébb, a magas fűben. Kullancsok... Nem számít, majd átnézem magam felálláskor. Az övtáskát a fejem alá tettem, és hanyatt dőltem. Jó itt. Nagyon jó. Elmentek mellettem Csóványosék, majd jött Mathau, a nyomában Tibettel és VadMalaccal. Ez már ciki. Őket ugyanis a Hosszú-hegyen előztem meg, még a csúcs előtt. De nem baj, csak mögöttük ne maradjak, eleget hevertem. Felkeltem és jártam.

   Egy kicsit együtt mentünk, de egyre nehezebben. Az oda-vissza futók esélyeit latolgattuk: igen valószínű, hogy Szárligeten feladják. Tibet egy inget borított sátorként a fejére, és úgy kóválygott, ahogy a Rejtő-regények sivatagi légiósai. Mathauval előrementünk; sokat nem adtunk volna most Tibet teljesítéséért, nem úgy nézett ki, mint aki túljut Mogyorósbányán. A Hegyes-kőnél aztán otthagytam őket egészen. Ez már több, mint amire készültem. Minek nekem ez a szenvedés? Soha többé nem jövök Kinizsire! Sőt: soha többet nem teljesítménytúrázom. Ugyan, mire jó ez az egész? Már nem is akarom megcsinálni. Fel kellene adni, de hát az olyan ciki. Meg most itt a lehetőség, hogy kiegyenlítsek, és ha feladom, akkor leghamarabb két év múlva jöhet össze megint. Nem beszélve a két ötszáz forintos virsliről. :-)

   A lejtőn egyszer csak éreztem, hogy vizelni kell. Volt bennem majdnem három liter a rajt óta, de eddig még minden bőrön át távozott. Az anyag kevés és nagyon sárga volt, mintha besűrűsödött volna. Aztán viszont ijesztő dolog történt. Futás közben azt vettem észre, hogy már nem is izzadok! Megszólalt bennem a vészjelző. Lejtő ide, olykor enyhe életmentő fuvallatok oda, még most is csapkodnak a hőhullámok, és ha nem izzadok, annak csak egy oka lehet: nincs mit! Ez pedig a fenyegető hőguta előjele, a fele sem tréfa. Amúgy nem haldokoltam, de az eszem tudta, hogy vigyázni kell. Még van pár korty a palackjaimban, de a pincéknél nem bízom a vízvételben, így ennek ki kellene tartania Mogyorósbányáig.

   Leérve a műútra azt láttam, hogy valaki leült az út menti árnyékban. Ez jó ötlet, ki tudja, hol lesz a következő. Egy-két percig ültem én is, aztán nekivágtam. Ha valaki ekkor azt mondta volna, hogy ezek az utolsó méterek egészen Szárligetig, amelyeket futva teszek meg, akkor nagyon elszomorodtam volna. Elhaladtam a depókocsik között. Mennyi hűtőtáska, és mind a másé! Az itt-ott heverő holtakra ügyet sem vetettem, ez nekem sosem megállóhely. A kútnál egy fiú a vödör alján maradt fekete lében mosakodott. Belemerítettem a szennylébe sapkámat. Végre! Kesztölc óta erre vártam.

   A vizes sapka kis enyhet adott, de tudtam, hogy vízhez kellene jutnom még a Kőszikla előtt. Néztem jobbra, balra, sehol semmi. Végül az egyik utolsó háznál embereket láttam üldögélni. Köszöntem, megkérdeztem, tudnak-e adni egy kis vizet. Hát, vizük itt nincsen, csak szóda. Jó az is! Az asszony poharat keresett, mondtam, ne fáradjon, itt a palackom. Hát nem mind telenyomta? Hiába mondtam szerényen a felénél, hogy elég, biztos nekik is kevés van itt. Az emelkedőn a buborékokat rázogattam a szódából, és ahogy az első kortyok lementek, azonnal újraindult az izzadás! Az út a Kőszikláig kemény, de odaát vár a Kánaán, megéri menni. Egy ember kidőlt, a tűző napon fekszik és pihen. Rászólok: legalább az árnyékig vonszolja el magát! S mire felértem a csillagászati tábor emlékkövéhez, mind elfogyott a fél liter szóda, mielőtt ideje lett volna meglangyosodni.

   A kocsiút egyik kanyarjában Mathau bukkant elő a fák közül. Azt hittem, levágott, de nem: ott volt a kék jel a háta mögött. Ezek szerint én tettem felesleges kanyart! Mondta, hogy nehezen lehetett észrevenni a letérő jelet, én meg már biztos nem voltam annyira magamnál. Mogyorósbánya felé már csak sétáltam a lejtőn, ez se szokásos nálam. Mathau már be akart térni a temetőbe, de megnyugtattam, hogy ki fogja bírni a kék kútig. Ott aztán feltöltődtünk. A Kakukk teraszán döbbenten néztem a napfényen üldögélő embereket. Nekem más tervem volt: leülni odabent a pecsételőasztalnál, és árnyékban maradni egy kicsit. Itt kellett megint telerakni magunkat vízzel és energiával. Egy jégkrém, fél zacskó sós mogyoró, még egy jégkrém. Mathau sürgetett volna, de nem hagytam magam: nem is annyira a pihenés érdekelt, mint az árnyékban eltöltött idő. Meg kell adni a szervezetnek, ami jár neki, nem lehet kizsákmányolni. Közben volt időm megkérdezni a rendezőktől, hogy bírják ezt az emberszagot a helyiségben, mire köszönettel inkább ezt kérték, mint a hőséget odakint.

   Ermak hívott ismét. Biztos voltam benne, hogy az „itt ülök” Péliföldszentkeresztet jelenti, hiszen utoljára a Gete csúcsáról jelentkezett, amikor én még vagy 15-20 percnyire voltam onnan. Le se esett, hogy az „akkor itt vagyok öt méterre” nem szimbolikusan értendő, hanem szó szerint, de csakugyan ott ült a teraszon! Így hát másodszor is utolértem, s az imént nem vettük észre egymást, amikor bejöttem. Még láttuk továbbindulás előtt Tibetet és VadMalacot érkezni. Tibet döbbenetes változáson esett át. Olyan volt, mint aki most jelent meg a rajtban! Most már tudtam, hogy ha ezt túlélte, és még van ereje mosolyogni, akkor meglesz neki.

Mogyorósbányától Szárligetig: zombi – túrázó – zombi

   Kifelé menet még egyszer feltöltöttem a palackokat és bevizeztem a sapkámat. Péliföldig még egy nyílt szakasz állt előttünk, de ez már nem olyan nehéz, főleg két jégkrémmel és pár marék sós mogyoróval a hasamban. Mathau szerint már érezni lehetett, hogy gyengül a nap ereje, de ha nem mondja, magamtól biz' isten nem vettem volna észre!

   Péliföldszentkereszten (jelentkezzen, aki pihenés nélkül végigolvasta ezt a szót!) újra találkoztunk a depós csapattal. Este hat órakor. :-) Nesze neked depó előtt érkezés! Kempingszék, ásványvíz, tartalék mogyoró, lámpa (most már biztos volt, hogy nem érek a depóautó előtt a vértestolnai műúthoz, de világosban sem), szendvics és... és tiszta póló! A győztes pólómat (bár hezitáltam kissé, hiszen ott volt rajta a két kihagyott luk a Kinizsi-jelvénynek!) a hátizsákba gyűrtem. Otthon aztán kiraktam száradni, és csak napokkal később, midőn megint a kezembe került, döbbentem meg, hogy mit is vettem le magamról! Már megtanultam, hogy egy százason féltáv környékén egy tiszta póló önmagában is frissítőértékkel bír.














   Mathau persze sürgetett, mint mindig. :-) Ermak utolért, és ezúttal megint előttem indult. Pusztamarótig szépen felvonszoltam magam, különösebb lelkesedés nélkül, de nehézségeim sem voltak. Egyszerűen csak robotpilótára kapcsoltam, és mentem. A kerítés menti emelkedőn, amit kissé nehezebben bírtam, Mathau próbálkozott ugyan olyan cukkolással, hogy ciki lesz, ha az imént megelőzött három lány visszaelőz, de közöltem, hogy nekem ugyan nem. Egyetlen dologhoz vagyok hajlandó mérni a tempómat, hogy nekem mi esik éppen jól. Szintidőm, mint a tenger; bár a Kesztölcig felhalmozott előnyömből sokat vesztettem, de épp elég maradt, hogy akár két órát alhassak is valahol útközben, ha összeomlanék. És ez nagyon-nagyon jó érzés volt. Még annál is jobb.

   Maróton a tavalyi után másodszor haladtam át világosban. Egyszer csak egy gyermekeit legeltető apuka állt előttünk fekete pólójában: személyesen a Kinizsi Százas topic alapítója! Ő most nem mert elindulni a térde miatt, de nem bírta ki Kinizsi-szag nélkül. Ezt a helyet tehát a PuMa-kombináció jellemezte: PusztaMaróton Pucros Mackó üdvözölt. A cipőm viszont Salomon volt, pedig milyen poén lenne. :-) Akkor elégedjünk meg annyival, hogy punnyadtan masíroztam tovább.

   Tavaly épp sikerült sötétedésre kiérnem az erdőből, és Bányahegyre már sötétben, de lámpa nélkül érkeztem. Most úgy nézett ki, hogy hasonlóan alakul a helyzet. Ettől kicsit szomorú voltam, hisz Kesztölcig nagyot alakítottam, de tudtam, hogy még így is jobb lesz az időm, mert tavaly Bányahegy után megzuhantam, és most nem fogok. Legalábbis remélhetőleg. Végül, bár az erdő végtelenül hosszúnak tűnt, sikerült kiérni a kerítéshez, és a tavalyinál korábban, szürkületben beérni Bányahegyre.

   Ezúttal jól láthattam a pont berendezését, a még üresnek tűnő hullasátrat, a rendezői sátrakat és a magas faágra felszerelt reflektorokat. Pucros Mackó autóval hamarabb ideért, mint mi, de itt már nem jut eszembe róla semmi szóvicc. Lerogytam egy teával. Gödény szólt, hogy nem ideális helyen vagyok, de elkésett, mert eddigre már lokalizáltam a fenekemet a fűben. Remélem, csakugyan nem zavartam meg senkit a sorállásban (nem is volt sorállás); nekem legalábbis így tűnt. Ha mégis, akkor elnézést. Később sikerült mégis áthelyeznem magamat, de lehet, hogy ez már a második teánál volt. Levettem a cipőmet egy kis talpmasszázsra, mire megjelent Ermak, és levesezni invitált. Először nem volt kedvem, aztán mire odasántikáltam (közben befutott Tibet és VadMalac is, és Mathau szokás szerint türelmetlenkedett), addigra már a saját levesét is felajánlotta. De nekem az a leves túl zsíros volt. Elég volt csak fölé hajolnom, hogy elképzeljem a Bánya-hegy után rögtön a Róka-hegyet. Inkább otthagytam. :-)

   Mathau már árkon-bokron túl járt egy új útitárssal, többé nem is láttam. Tibettel, Vadmalaccal és VM ismerősével folytattuk az utat. Most jól ment, erőre kaptam. A Gerecse 50-en ezt a szakaszt végigfutottam, és próbáltam elképzelni, hogy majd a Kinizsin is így lesz; hát nem sikerült. De jó tempóban haladtam (vagy csak úgy tűnt?), s nem volt semmi bajom. El is szakadtam a többiektől. Ám valahol csalódnom kellett, mert az időim sokkal kevésbé támasztják alá a lendületes haladást, mint az érzékeim. Megváltozik a sebességérzet is az éjszakában, túl hetven kilométeren. Az utolsó létránál nagyobb csapatot értem be, köztük lehetett Nomád is. Mire átmásztam, elszakadtak tőlem, de a szántás túloldalán elindultak lefelé a réten. Talán inkább tévedésből, mint pistázásból, mert ahogy utánuk kiabáltam, hezitálni kezdtek, majd visszafordultak és követtek a kerítés mentén. Nem várt eredmény! Most erős tempóban mentem előre, de ott is világítottam, ahol nem kellett volna, hogy követni tudjanak. Valami nagyon szúrta a talpamat. Leültem, hogy kirázzam a kavicsot. A zokniban volt valami; levettem és kipucoltam azt is. Közben elhaladt mellettem a tíznél több ember. De megdöbbenésemre a kavics tovább szúrt, és egyre jobban! Hogy a fenébe? Sántikáltam, nem bírtam rálépni a jobb talpamra. Hamar le kellett ülni megint egy alkalmas helyen. Most Tibet és VadMalac ment el mellettem. Nagyon jólesett VM megjegyzése: amikor látta maga előtt visszafordulni azt a csoportot a levágásról a kékre, tudta, hogy az én kezem van a dologban.

   Belenyúltam a cipőbe, és azt éreztem, hogy a talpbetét alatt van valami. Megpróbáltam alányúlni, és ekkor rájöttem, hogy nem kavics az. Megfordítottam a cipőt: kis lécdarab volt alatta, kiálló nagy rozsdás szöggel, az böködte a talpamat a cipőn átfúródva. Most már folytathattam az utat. Azaz folytathattam volna, ha nem lett volna mind áthatolhatatlanabb az ösvényen hagyott ágaktól. Nagyokat kerültem, s minden kanyar után próbáltam visszatalálni a jelzésre, remélve, hogy most már vége lesz. De nem. Hogy jutottak itt át a többiek? Mindent gondoltam magamban holmi favágóagyú favágókról (baltával csiszolták talán az értelmüket is?), csak azt nem, hogy kultúrlények volnának. Csábítást éreztem, hogy kimenjek a mező szélére, de végül a jelzett úton maradtam, s közben úgy éreztem, hogy én égek a barbár környezetrombolók helyett, hogy a kényelmes kispistaútról a jelzett ösvényre tereltem az embereket. Végül nagy küzdelemben kijutottam a vértestolnai műúthoz, ahol már várt a depóautó.

   Ettem-ittam, és Efemm ellátott egy finom kapucsínóval is, ami nagyon jólesett, és ennek következtében a második adag kávé megmaradt, később fel is használtam. Úgy tudtam, hogy nem lesz több depópont, ezért hosszas hezitálás után magamhoz vettem a polárt és a hosszúnadrágot. Az elhelyezésük kis gondot okozott ugyan, de féltem a hajnali hidegtől. Innen Koldusszállásig egyszerűen csak mentünk. Ezen a szakaszon már Bányahegy óta megint élő teljesítménytúrázónak éreztem magam, minden rendben volt velem. Koldusszálláson nem sokat vártunk, csak amíg majdnem egy pohár teát megittam. Elnézést a rendezőktől, meg Balázstól is, akinek ízlett, de nekem ez itt a világ legpocsékabb teája volt, lenyelni is alig bírtam. Lehet, hogy az én készülékemben volt a hiba. És majdnem hét óra volt még a szintidőmből! Ez azt jelenti, hogy két-három óra tartalékom volt, amit akár alvással, akár a lábam pihentetésével tölthetek, ha megzuhannék. Vagyis gyakorlatilag már a kezemben érezhettem a jelvényt!

   Az élre álltam, és nyomtam. Az autópálya moraját Koldusszállás óta hallottuk, mégis csak sokára értünk el a Bodza-vögybe. Nagyon élveztem, hogy ismerem az utat, és hamarosan a nemrég bejárt részhez érkezem. A nedves táblában a hosszú, egyszemélyes csapáson gázolva, miközben fél kézzel a derekamon lógó polárt emeltem, hogy át ne ázzon teljesen, arra gondoltam, mennyire megkönnyíti a teljesítést a terepismeret; a gondolat bejárja az előttünk álló szakaszt, mely így sokkal rövidebbnek tűnik, szemben az ismeretlennel, ami meg hosszabb a valóságosnál. Mind a három feladásomban benne volt egy picit az is, hogy nem tudtam, mi van előttem. Így hát együtt éreztem azokkal, akik ma éjjel először küzdenek meg az ismereten tereppel. Elöl, ahol be kell térni az erdőbe, sokáig imbolygott néhány lámpa. Gyermeki élmény volt, hogy én kapásból megtalálom már az utat.

   Nem sokkal a tarjáni út előtt, ahol az éjszakák furcsa csomósodási törvénye alapján megint összeállt egy kis csapat, két lámpát láttam szembejönni. Először azt hittem, hogy valaki szembefordult a többiekkel. Aztán azt, hogy depósokról lehet szó, akik egy darabon elkísérték a barátaikat, és most mennek vissza Koldusszállásra. Nagyon furcsa dolog, de csak a harmadik gondolatra ugrott be, hogy most jön a Nagy Találkozás a K-200-asokkal, amelyre Bányahegy óta vártam. De miért pont kettő, amikor négyre vagy három plusz egyre számítottam, és Ispinek még egy kísérője is volt? És hogy szólítsam meg őket, ha nem tudom, ki maradt életben a négy közül? Mire közel érnek, késő lesz. Így hát elkiáltottam magam:
– Sötét Oldal?
Amire -balazs- és Alow töredelmesen beismerte, hogy csakugyan ők riogatják a túrázókat, és nem akartak sem azzal etetni, hogy teázni mennek Koldusszállásra, sem azzal, hogy sörözni Vértestolnára. Bár csak ketten voltak a négyből, ezen a napon ez is csodának számított. Balázsék megálltak egy-két mondatra, és amikor elbúcsúztunk, egy történelmi pillanat részesének éreztem magam. A körülöttem levők kérdezgettek, én pedig szégyenkezés nélkül beismertem, miféle emberekkel állok ismeretségben. Meglepetésemre egy idősebb úr, aki fiatalokat megszégyenítő tempóban nyomta valahol a nyolcvannegyedik kilométer környékén (vajon megcsinálja valaha valaki 101 vagy 102 évesen a Kinizsit?), nemcsak azt tudta, hogy ki az a Balázs, hanem azt is, hogy mi az a Spartathlon. Cserébe ellátott azzal a hízelgő információval, hogy Koldusszálláson valamivel kétszáz feletti létszámban logoltak a túrázók ottjártunkig.

   A tornyói úton jó erőben éreztem magamat, és furcsa módon még nem fájt a talpam, pedig itt már mindig szokott. Talán a professzionális zokniválasztás miatt? :-) Megszólalt a telefon, és Efemm kérdezte, hol vagyunk, mert nyitnak még egy depópontot Tornyópusztánál. Alig tettem le a telefont, abban a másodpercben már fel is tűnt hátul a lámpájuk. Itt igazából nem tudtam mit kezdeni a meglepetés-depóval, ezért csak leültem a székbe egy kicsit, amíg Tibeték elkészültek. Somlyóvárnál viszont ők mentek tovább megállás nélkül. Mire a zsemlémet elővettem és kicsomagoltam, már sehol sem voltak, de azt nem gondoltam, hogy Szárligetig utol sem érem őket többé! Na, ha hiányoltam a talpfájást, most megkaptam... Innentől kezdődött az alcímben jelzett harmadik szakasz, talán csak a szimmetria kedvéért: kihunyt az értelem a fejemből és a fény a szememből (az utóbbit ugyan nem láttam a sötétben tükör nélkül, de így kellett lennie, mert olyan költőien hangzik), és visszatértem a gépies menetelés kissé örömtelen módszeréhez. Azért igyekeztem minden elém kerülőt megelőzni, csak a rend kedvéért. De a kilométerek a Somlyó óta csak erőtlenül vánszorogtak a lábam alatt; most már épp a felemás terepismeret vált lehangolóvá, mert minden kanyar és elágazás a fejemben volt, de a közöttük levő távok már kevésbé. Csak a lábaimat mosó vizes fű hozott némi frissülést. Kisegyháza felé már nagyon elálmosodtam, végül a Kettes-tónál leültem pár percre az út szélére szundikálni. Ekkor előztek meg Csóványosék utoljára. Egy kis ideig hallgattam a tó felől érkező vartyogást, aztán feltápászkodtam, és megléptem a következő menetoszlop elől. A kerítés sarka után visszafordultam, és figyeltem, ahogy tizenvalahány ember közeledik egyes oszlopban ugyanannyi égő lámpával a reggeli szürkületben a nyílt terepen. Egy sem akadt közöttük, aki észrevette volna, hogy lámpa nélkül pont ugyanannyit látni, mint lámpával. Ezek még nálam is jobban le vannak épülve. :-)))

   A szieszta következtében jól átfáztam, ezért magamra rángattam a hosszúnadrágot és a polárt, amit hamarosan meg is bántam. Beírtam egy-két fölösleges részletet a beszámolómba, aztán ki is töröltem. Ja, ez már most történt, csak ehhez a részhez kötődik. :-) Végtelenül hosszú emelkedő után elértem az M1 aluljáróhoz, ahol Csanya falfirkái intették Future-t, hogy ne bénázzon már. Future a jelek szerint komolyan vette az utasítást, mert nem bénázott. Annyit. Mert azért hiába volt a leggyorsabb, azt nehezen felejtjük el neki, hogy kicsúszott a tíz órából. :-PPP

   Az út a Kőrösi Csoma-forrástól a Zuppán át rövidebb volt, mint gondoltam. Hamarosan vége lesz. A kis emelkedőn felhúztam magam, aztán méterről méterre képzeltem magam elé az utat. Most jönnek a földön fekvő gallyak, most lejteni fog, és jön az utolsó kanyar... Már futok! Előttem vagy tíz ember csendes libasorban sétálgatott, mint akinek mindegy, hogy fél kilométer van-e vagy tizenkettő. Hát hová mennek ezek ilyen csöndesen, hát nem tudják, hogy most örülni kell? Az első mindjárt meglátja Szárliget házait. De az nem lehet, hogy előbb lássa, mint én! Ötvenhárom kilométer óta nem futottam egy métert sem (talán csak a Váli-víz előtti bekerített lejtő alját kivéve), órák óta úgy jöttem előre, mint egy zombi, de ezen a lejtőn nem lehet nem futni és nem lehet nem feléledni! „Akarom!” – hörögtem, miközben megelőztem az oszlopot, és a következő másodpercben meg is kaptam, amit akartam: néhány háztető látványát. „A legszebb magyar falu” – ugranak be ilyenkor mindig Mezei István szavai. Aztán egy kicsit elbőgtem magam. Hiába, a genius loci, a kötelező meghatódás, meg hát az érzés, hogy perceken belül kiegyenlítek a három feladott Kinizsért. Kibírtam a szenvedést.

   Az első vonat épp elindult Budapest felé. Senki nem volt az utasok között, aki visszaintegetett volna. Nem is akarok én ezekkel utazni hazafelé, hát képesek lennének útközben sem integetni! Még jó, hogy itt az autó. Bementem az iskolába, mindenféle papírokat kértek tőlem ahelyett, hogy hagytak volna lihegni. Megkapták. Egy narancspólós lány hozzájuk tett valami zöld lapot meg egy jelvényt, és felállva kezet nyújtott, mintha be akarna mutatkozni, de ehelyett azt mondta, hogy engem hogy hívnak. Szóltam, hogy ezt tudom. (Talán épp erre voltak kíváncsiak, hogy hányan tudják még a saját nevüket ezen a ponton? Bizonyára kiderül majd a statisztikából.) De a lényeg, hogy kaptam egy kis zöld félcédulát is (ugyan mi járna egy magamfajtának?), amivel már csak egy folyosón kellett végigmennem...

...és akkor végre tényleg megkaptam a virslit! :-)


   Mi van még? Mire a második teáért indultam, megjött Borika is – akkor még azt hittem, saját lábúlag. Alig nézett ki a fejéből, de a gratulációnak még tudott örülni. Már nem az volt, aki a Getén. Igaz, én se az voltam. Belegondolni is borzasztó, hogy az a jelenet hatvan kilométerrel ezelőtt volt! Kiültem egy padra az iskola elé egy lecsökkent be- és kimeneti paraméterekkel jellemezhető humanoid mellé. Talán észre sem vette, hogy odaültem. Jobb is nekem. Ha érzékelte, hogy percenként felváltva sírok és nevetek magamban az indulásig, talán furcsákat gondolt rólam. Talán nem is voltam furcsább, mint a többi őrült, aki átjött a három vasútvonalon két szál mustáros virsliért. Láttam egy embert, aki hetvenegy éves, és a statisztika szerint láncban tizennyolcadszor jött el a büfébe. Szép volt, Béla bácsi!

   Már nem akartam két K-100-at csinálni két egymás utáni nap. Még odaérhettem volna Gödöllőre a száz kilométeres biciklitúrára, de csak a poén kedvéért. Ennél sokkal jobban vágytam a hűvös, árnyékos szobámra, behúzott függönyökkel.

   Mindig akkor sikerült teljesíteni a Kinizsit, amikor túlláttam rajta. Amikor nem cél volt, hanem eszköz. Amikor a tizenhét óra volt a cél, amikor a távlati álmaimra gondoltam, és csak edzésnek tekintettem ezt a százast. Sose készültem egy évvel előre, csak olvasgattam a Kinizsi Százas topicot az Indexen, és hagytam magam belesodródni, beleőrülni... Jövőre talán kitűzöm a tizenöt órát, és akkor lehet, hogy majd sikerül éjfélre beérni. :-)))




A Nagy Zoknitrükk
   Azt ígértem, hogy csatlakozva a népi bölcsességek és tapasztalatok tárházához én is elmondom, miként sikerült ebben az izzasztó melegben is vízhólyag nélkül eljutnom a virslipontig, és mitől van ilyen szép bababőr a lábaimon. Szóval az én receptem:
– kizárólag utcai zokni, és persze csak egy réteg
– abból is kizárólag a 200 Ft alatti akciós bóvli
– de még abból is az ócska, félig szitává ritkult darab, amit nem sajnálok kimoshatatlanul koszosra túrázni – hogyisne, majd a vadiúj, jól kinéző, majdnem 200 forintos zoknikat tegyem tönkre, amik még akkor is jók, ha valahol netán le kell vennem a cipőmet! Azt már nem!
– Ja és nagyon fontos volt a megfelelő kenés is: csak natúr vajkrém, és csak a reggeli zsemlére. Vigyázni kell, nehogy a lábra is kerüljön belőle! :-)

Ezt a beszámolót csökkentett formázásokkal olvashatjátok, mivel a fórum jelenlegi szoftvere nem tesz lehetővé néhány alapfunkciót.
Hozzászólásaimra, írásaimra, képeimre az index.hu RT semmilyen jogot nem szerzett, sőt: fityiszt az orrotokra! Minden szerzői jogomat fenntartom és pechetekre ismerem a törvényt. Na pá!