A pozitív diszkrimináció annyiszor előkerült ebben a topicban, főleg úgy, mint valami üdvös dolog ami feltétlenül üdvözölendő, ezért remélem nem veszitek floodnak:
A pozitív diszkrimináció és az áldozat-kultusz
By Jim Peron
Több, mint 50 éve Frederic Bastiat francia író azt fejtegette, hogyan veszíti el az eltorzított jogrendszer jogvédő szerepét és válik újraelosztó gépezetté. E jogferdítésnek Bastiat szerint két oka van: az egyik az "ostoba kapzsiság", a másik a "hamis emberbaráti szeretet"; következményei pedig a szociális konfliktusok elmérgesedése és az igazságtalanság növekedése. Azt a politikai eljárást, mely arra irányul, hogy mások jogait, vagyonát vagy szabadságát elkobozzák, "legális fosztogatásnak" nevezi, a jogrendszer pervertálását pedig "a gyűlölet és a viszály kiapadhatatlan forrásának." [Frederic Bastiat, A jog (Irving-on-Hudson: Foundation for Economic Education, 1950), p.18.] Természetesen Bastiat el sem képzelhette, hogy a baloldal ezt a mechanizmust milyen egyedülálló módon alkalmazza majd. Igaz, ő a nyílt elkobzás és újraelosztás kategóriáiban gondolkodott, elemzése azonban árnyaltabb megközelítésben is érvényes.
A pozitív diszkrimináció jó példa arra, hogyan vezet a jogferdítés a társadalmi konfliktusok elmélyüléséhez. Amint elfogadottá vált, a rendszer elkezdett bővülni: különféle kisebbségi csoportok próbáltak utat törni maguknak az új állami kasszához, hogy privilégiumokat szerezzenek. Mivel a pozitív diszkrimináció alapja az áldozat-státusz, a csoportok egymással versengve próbálták magukat a többieknél nagyobb áldozatként feltüntetni.
Dinesh D'Souza szerint "az egyetemeken volt megfigyelhető az a furcsa jelenség, hogy a különböző kisebbségek - feketék, hispanók, amerikai indiánok, külföldi diákok, feministák, melegek stb. - megpróbálják magukat a legelnyomottabként aposztrofálni. Mindenki a létra legalacsonyabb fokáért verseng. Áldozat mivoltukat erkölcsi alapként arra használják, hogy versenytársaikat mentegetőzőknek állítsák be, őket pedig ne sújthassa se kritika, se szankció. Végül ez az áldozat-kultusz fegyverré válik, amivel a kisebbség a többséget fenyegeti - így az áldozatok tulajdonképpen elnyomóként részesülnek magasrendű erkölcsi elismerésben." [Dines D'Souza, "Illiberal Education" (New York: The Free Press, 1991), p.3.]
Az a folyamat, amit D'Souza leír, a világon mindenütt végbemegy, de különösen azokon a területeken, ahol a pozitív diszkrimináció doktrinája meghatározó. Mielőtt elhagytam San Franciscót, a város a művészeti támogatásokért folyó bizarr harc megszállottja volt. Aktivisták azt állították, hogy őket senki sem képviseli a bizottságban, és követelték a bizottsági tagok számának növelését. Az új tagokat azután nem a művészi érzékük vagy a művészet iránti elkötelezettségük alapján, hanem valamilyen faji, etnikai, szexuális stb. kisebbséghez való tartozásuk okán választották meg.
Nem volt elég továbbá, hogy voltak már ázsiaiak, melegek vagy feketék, ezen csoportok keverékeit képviselők is helyet kellett hogy kapjanak a bizottságban. Elvégre egy spanyolajkú - bármennyire is reprezentatív -, nem képviselheti megfelelően egy spanyol leszbikus nézeteit. A lehetséges részhalmazok száma szinte végtelen, így a bizottság bővült és bővült, hogy akkora "áldozathalmazt" engeszteljen ki, amekkorát csak lehetséges.
A város pénzét többé nem arra használták, hogy a lakosság többségének érdeklődésére számot tartó művészeti törekvéseket támogassák, hanem arra, hogy kockázatos vállalkozásokat finanszírozzanak, melyek valamely kisebbségen belüli kisebbség igényeit elégítik ki. Sok esetben ez a pozitív diszkrimináció olyan művészeket támogatott, akik nem tudtak önkéntes támogatókat szerezni, nem voltak képesek közönséget vonzani, ezért a kormányra gyakorolt nyomással kényszerítették ki állítólagos művészetükért az anyagi elismerést.
Az áldozat-státusz szerinti válogatás folyamata már évekkel ezelőtt előre látható volt. Nicholas Capaldi filozófus írta 1985-ben: "Emlékeztek, mit mondtak a kedvezményes elbírálásról? - hogy csak időleges eszköz. Ne higgyétek! A pozitív diszkrimináció a fasiszta korporatív államot teremti újra, azzal a különbséggel, hogy most nem csoportok szerinti (mint munka és tőke), hanem faj, nem és etnikai háttér szerinti reprezentációnk lesz. A kormányzás egy bürokratikus bizottság kezében van, amelyet a "kettőt innen, egyet onnan, kettőt amonnan" elv szerint állítottak össze." [Nicholas Capaldi, "Out of Order: Affirmative Action and the Crisis of Doctrinaire Liberalism" (Buffalo: Prometheus Books, 1985) p.162.]
Clint Bolick ugyanerről így ír: "Ha az esélyegyenlőség célja helyett az eredmények erőszakolt kiegyenlítésének célját követjük - ami a pozitív diszkrimináció alapfeltevése -, dupla vagy semmi játékot játszunk: az egyik nyeresége szükségképp a másik veszteségét jelenti. Ez, ahogy Morris Abrahm kifejti, a polgárjogok érvényesítésére való törekvés helyett "kivételezett helyzetre vágyó csoportok közötti durva politikai csatározássá" fajul. Az eredmény így pontosan az ellenkezője lesz annak, amit a jogalkotók el kívántak érni, amikor a törvény előtti egyenlőséget akarták biztosítani." [Clint Bolick, "Unfinished Business: A Civil Right Strategy for America's Third Century" (San Fransisco: Pacific Research Institute, 1990), p. 105.]
Sandra Day O'Connor legfelsőbb bíró szerint "egy valamely múltbeli diszkriminációra hivatkozó homályos jogalap nem igazolhat merev faji kvótát." Az ilyen jogalap "megnyitná a kaput minden hátrányt szenvedett csoport előtt, hogy kárpótlásért versengjen. Az álom az egyenlő állampolgárok alkotta államról, ahol a faji hovatartozás irreleváns a lehetőségek és a teljesítmény szempontjából, a folyton változó kedvezmények mozaikjává töredezik, amelyet múltbeli sérelmekből eredő és meghatározatlan követelések szilánkjai alkotnak ? Ez ellentétben áll mind az alkotmányos rendelkezés betűjével, mind szellemével, melynek központi eleme az egyenlőség." [Bolick, p. 110.]
Herman Belz, a marylandi egyetem amerikai alkotmánytörténet-professzora, továbbmegy, és azt állítja: "A pozitív diszkrimináció alkalmazásával a társadalom elsődleges egysége a közösségteremtő egyén helyett a csoport lesz, és ez válik az egyén jogainak forrásává. Sőt, a feketék ügye lett "a" mintája az egyre szaporodó közösségi jogi követeléseknek, melyek az amerikai közéletet meggyöngítő klikkesedéshez vezettek a 70-es és 80-as években." [Herman Belz, "Equality Transformed: A Quarter-Century of Affirmative Action" (New Brunswick: Transaction Books, 1991), p.5]
Belz észrevétele az is, hogy a történelem során mindig voltak olyan csoportok, melyek különböző időszakokban, különböző társadalmakban hátrányos megkülönböztetést szenvedtek, és több esetben egy adott társadalom szinte minden tagja a saját nevében formálhatna jogot a pozitív diszkriminációra. "Ha a társadalmi megkülönböztetést választjuk a pozitív diszkrimináció alapjául, ez visszamenőleges és kárpótló jellegű elbírálási mechanizmust eredményez. A kárpótlás elvének általánossága és hatása, továbbá a sikertelen törekvés azoknak a törvénytelenségeknek a feltárására, melyek az egyént korlátozzák vagy megakadályozzák lehetőségei kiaknázásában, múlt és jelen összemosódását eredményezték. Az a törekvés, hogy a szándékoltan megkülönböztető bánásmódot feltárják és azonosítsák, politikai nyomásra faji alapú segélyelosztássá alakult. Stevens bíró szerint, ha a rabszolgaság története "igazolhat ilyen rendszertelen faji alapú segélyelosztást?, ez nem pusztán a visszamenőleges törvényhozást szolgálja, hanem folyamatos igazolási alapot is ad különleges előjogok érvényesítésére". Stevens és Stewart bírók helyesen állapítják meg, hogy egyetlen egy népcsoport sem élvezhet egyeduralmat a szociális hátrányok tekintetében, és Amerika történelme szinte minden faji, etnikai és vallási csoport számára szolgáltathatna alapot a kárpótlásból való részesedésre." [Belz, p. 177]
Akár a pozitív diszkriminációt, akár az úgynevezett pozitív jogok valamelyik elméletét nézzük, érvényesítésük során a klikkesedés elkerülhetetlen. A szűkös erőforrások világában élünk. Ez azt jelenti, hogy az erőforrások soha nem állnak rendelkezésre olyan mennyiségben, hogy mindenki igényeit kielégíthessék. Ezért van szükség gazdasági rendszerekre. Ugyanez érvényes a foglalkoztatásra is. Majdnem mindenfajta munka esetében több a jelentkező, mint ahány a betöltendő hely. [Megjegyzendő: A kormány bizonyos rendeletei következtében - mint például a bevándorlási törvények, amelyek mesterségesen leszorítják a munkavállalók számát - gyakran ezzel ellentétes illúzió alakul ki.] A pozitív diszkrimináció hasonlóképp jár el, mint a régi apartheid rendszer, amikor elkülönítette a feketéket mind a munkavállalásban, mind a hétköznapi életben. A munkaadó ahelyett, hogy az alkalmasság alapján választana, egy meghatározott csoport tagjait alkalmazza.
Bármennyire növekszik is a gazdaság, soha nem képes mindenkit egyidejűleg kielégíteni. A munkahelyek, ösztöndíjak, egyetemi helyek és hasonlók kínálata a kereslethez képest szűkös. A pozitív diszkriminációs eljárás is valamely fizetési képesség alapján juttat, amely azonban itt nem a pénz, hanem a pályázó áldozat-státusza.
A források szűkös volta miatt az "áldozatok" rá vannak kényszerítve az egymással való konfrontációra. San Franciscóban minél hátrányosabb helyzetű csoport tagja vagy, annál jobb politikai esélyeid vannak. Például, ha nő vagy, leszbikus és "harmadik világbeli" a bőrszíned, gyakorlatilag a csúcson érezheted magad, bár a heteroszexuális, fehér férfiakkal meg kell küzdened. Sok ilyen csoport érzi úgy, hogy ha a többi csoport hátrányát lekicsinyli, "fájdalmát" lebecsüli, ő maga nagyobb előnyhöz juthat. Mindaddig, amíg a te csoportod a divatos, maximalizálhatod a kiváltságaid, amint azonban feltűnik egy másik, még nagyobb fokú hátrányos megkülönböztetéssel a tarsolyában, politikai súlyod és gazdasági előnyöd megcsappan. Ez sarkall minden csoportot a másik kiszorítására.
A pozitív diszkrimináció divatos teóriája a feketéket tekinti a leghányatottabb sorsú csoportnak, akik ezért különleges bánásmódot érdemelnek. A képzettebbek közülük azonban nem kívánnak osztozni a "tortán", inkább megpróbálják kiszorítani azokat a feketéket, akiket szerintük nem nyomtak el a múltban annyira. Reginald Wilson, az Amerikai Nevelési Tanácstól például nem engedné, hogy Nyugat-indiai feketék is részt vegyenek a pozitív diszkriminációs programban: "Afrikaiak, akik talán Angliában tanultak, nem képesek az amerikai feketék problémáit megérteni." (D'Souza, p. 170) Feketék angol akcentussal tehát kizárva. Az is előfordult, hogy spanyolajkú (hispanic) aktivisták arra kényszerítettek egy egyetemet, zárja ki a spanyolajkúakat pozitív diszkriminációs programjából, annak ellenére, hogy azok definíció szerint "hispanic"-ok. Az aktivisták arra hivatkoztak, hogy a "hispanic" szó alatt az egyetem tulajdonképpen fehér európaiakat ért, akiknek fogalmuk sem lehet arról, mit jelent "chicanó"-nak vagy Puerto Ricóinak lenni. [D'Souza, p. 170] Egyébként furcsa módon sok Puerto Ricói Nyugat-Indiaiak vagy karibi feketék és spanyolok keveréke. Míg tehát az aktivisták próbálják kirekeszteni a felmenőiket adó nációkat, ők maguk az áldozat-lista csúcsát közelítik meg.
Ez a vad tülekedés a létra legalacsonyabb fokáért bizonyára komoly károkat okoz a kedvezményezettek önbecsülésében. Képzeljük csak el, hogy egy intézmény felvesz valakit, de nem azért, mert képzett, hanem azért, mert nem az. Hovatovább az intézmény elvárásai jóval felülmúlják a teljesítményét, annyira, hogy végül kiesik vagy elküldik. Ezek után pedig továbbra is azt kell kommunikálnia a világ felé, hogy az ő élete mennyivel rosszabb, mint más csoportok képviselőié. Ha ebből a lelki csapdahelyzetből bárki ki tud kecmeregni úgy, hogy megőrzi önbecsülését, az kész csoda.
Mivel a pozitív diszkrimináció alkalmazása során a diákokat nem tanulmányi eredményeik, hanem bőrszínük alapján veszik fel, sokkal magasabb közöttük a bukások száma. Például azok a fekete diákok, akiket normál követelmények mellett vettek fel, sokkal nagyobb számban diplomáznak, mint azok, akik pozitív diszkriminációs eljárás során nyertek felvételt. Van példa arra, hogy egyetemek fizettek fekete diákoknak azért, hogy elkerüljék a bukást. Azonban ez a kiváltság más faji csoportok számára nem elérhető. Shelby Steele afro-amerikai professzor így kommentálja ezt: "Ez az a bűnös jóindulat, mely gyilkol. Miféle önbecsülés marad egy fekete diákban, akinek csak ki kell nyújtania a karját, és pénzt kap azért, hogy sikeres C vizsgát tett, míg sok fehér diák számára kínos lenne, ha ilyen átlagos teljesítményt nyújtana? Mi táplálhatná jobban a kisebbrendűségi érzést?" [Shelby Steele, "The Content of Our Character" (New York: St. Martin's Press, 1990) p. 90.)] Ha a politikai hatalmat a korábban elnyomott csoportokhoz való tartozás alapján osztják el, akkor az önazonosság az áldozat-mivolthoz for közvetlenül kapcsolódni. Az "elnyomottak" így nehezen is tudnák magukat másnak látni, mint áldozatnak
A világ más részein is észlelik ezt a trendet. Simon Barber, Dél-Afrika legnagyobb példányszámú lapjának, a "Sunday Times"-nak az újságírója így vélekedik az amerikai áldozat-kultuszról: "Amerika az az ország, ahol a polgárok szenvedéseiket a méltóság jelvényeként hordozzák? Teszik mindezt azért, hogy a nagy becsben tartott áldozat-státuszt kieszközöljék maguknak, mely felmenti őket nyomorult életük minden felelőssége alól, és nemcsak hatalom-érzetet, hanem gyakran valós hatalmat ad a kezükbe. Ennek az országnak az alkotmánya elidegeníthetetlen jogként határozza meg a boldogságra való törekvést. Sok amerikai azonban más, újszerű jogot formál magának: jogot a kiváltságra és a kompenzációra, mely azoknak jut, akik meg tudják győzni polgártársaikat arról, hogy az ő életük milyen nehéz és mennyire szerencsétlenek is ők? Hogy itt nyerni tudj, nyafognod kell." [Simon Barber, "Simon Barber's America", Sunday Times, July 26, 1992, p. 25.]
Belz arra figyelmeztet: "A pozitív diszkrimináció nagy hangsúlyt helyez a faji öntudatra és az előítéletekre. Felerősíti az elnyomottság attitűdjét a feketék és más támogatott csoportok körében, akiket eltartottként kezel, és - ha nem is alantasnak, de mindenesetre - alkalmatlannak tart az önálló megmérettetésre." [Belz, p. 252.]
Az áldozat-csoportok ezért aztán arra kényszerülnek, hogy folyamatosan olyan esetek után kutassanak, amelyek továbbra is elnyomottságukat igazolják. Minden pozitív diszkriminációs gazdasági ösztönzés a probléma megoldása ellenében hat. Akik a támogatottak közé tartoznak, azok politikai hatalma és gazdasági előnye töretlen. Az áldozat-csoportok részéről elfogadottá válik a kettős mérce, valamint az olyan akciók, melyek a többség számára nem megengedettek. Ez pedig ahelyett, hogy a különböző csoportok közötti harmóniát erősítené, viszályt szít közöttük. Amint egy csoport áldozatként határozza meg magát, minden olyan eseményre felfigyel, amely áldozat mivoltát újra és újra megerősíti. Ez rombolja az önbecsülést és konfliktust teremt a csoportokon belül, a csoportok között, valamint ezen csoportok és a társadalom többi tagja között.
Amikor az amerikai polgárjogi mozgalomnak önkéntesekre volt szüksége a fekete szavazatok regisztrálására Délen, az egyetemekre mentek. Gyakran a főiskolák és az egyetemek voltak a leginkább antirasszisták az országban. A pozitív diszkrimináció évtizedei után azonban sok diák érezte magát kiszorítva, mert nem voltak kellőképpen elnyomottak ahhoz, hogy emiatt előnyhöz juthattak volna. Az eredmény: a rasszista megnyilvánulások elszaporodása az egyetemeken. D'Souza írja: "Az amerikai felsőoktatásban az elmúlt években látványosan előtört a bigottság, az egyetemi hivatalnokok és a nemzeti média legnagyobb megrökönyödésére. Alighogy a nemzet megbékélt az emberi jogi mozgalom által kieszközölt változtatásokkal, ezek az incidensek elszaporodtak. [D'Souza, p. 125.] A "The Washington Post" így panaszkodott. "A főiskolák, melyek néhány éve az emberi jogi mozgalom örökösének mutatkoztak, mára új és rendkívül visszataszító rasszizmusról tesznek tanúbizonyságot." ["On Campus Civil Rights and Wrongs", The Washington Post, March, 23, 1987.]
"Enyhén szólva furcsa, hogy azokban az intézményekben, ahol felmérések szerint a faji attitűdök a legliberálisabbak, a faji konfliktus kiéleződik."- mondja Walter Massey, a chicagói egyetem professzora. [D'Souza, p.126.] Más szavakkal, azok a felsőoktatási intézmények, ahol a legerőteljesebb pozitív diszkrimináció érvényesül, egyben azok is, amelyekben a bigottság a leginkább kifejezésre jut.
Az okokat nem nehéz megérteni. A nem támogatott diákok pusztán társadalmi helyzetük miatt kitaszítottnak és megkülönböztetettnek látják magukat. Talán barátaikat utasította el a főiskola, kevésbé képzett és valamely kitüntetett csoporthoz tartozó diákok kedvéért. A támogatott diákokat pedig egyre inkább frusztrálja, hogy képtelenek vagy csak nagy nehézségek árán sikerül lépést tartaniuk az akadémiai színvonallal, az okokat pedig a bigottságban és a rasszizmusban keresik. [Megjegyzendő hogy ez nem vonatkozik azokra, akiket teljesítményük és nem áldozat-státuszuk miatt vettek fel.]
Így aztán mindkét fél egyformán érzékennyé válik a látszólagos diszkriminatív lépésekre. A helyzet súlyosbodik, amikor a főiskolák annak érdekében, hogy megelőzzék a faji incidenseket, keményen cenzúrázzák az e témában folyó közbeszédet. A politikailag korrekt beszédmód bevezetésével az egyetemek tiltanak minden olyan megnyilatkozást, amely sérthet bárkit is, aki kitüntetett csoporthoz tartozik, míg lekicsinylő és rosszindulatú megjegyzések nem kitüntetett csoportokról megengedhetők. Az felsőoktatás nemsokára egy halom dinamittá válik, mely arra vár csak, hogy valaki meggyújtsa a kanócot. Minél inkább próbálják az "áldozatok" problémáját ún. speciális programokkal megoldani, a helyzet annál rosszabb.
Az elhíresült Bakke-ügyben Justice Blackmun legfelső bíró így fogalmazta meg a pozitív diszkrimináció alapelvét: "Ahhoz, hogy felülemelkedjünk a rasszizmuson, tekintetbe kell vennünk a faji szempontot. Nincs más mód. Ahhoz pedig, hogy bizonyos embereket egyenlő elbánásban részesíthessünk, különbözőképpen kell őket kezelnünk." [Belz, p.152.] A legszomorúbb ebben az, hogy a faji szempontok tekintetbe vétele már rasszizmus, ez pedig további rasszizmust szül, az áldozatok újabb generációját hozva létre. Ezek az irányelvek alig-alig hatnak arra a generációra, amely elnyomásban élt, és amelynek az elnyomók nem adtak elégtételt. Ehelyett a kiváltságok és a bűn terhe átszáll a következő generációra. Így aztán "megbüntetik" a mai fehér diákokat Jim Crow fajüldöző törvényeiért , melyek a most élő fekete diákok szüleinek és nagyszüleinek jogait sértették. A fehér diákok pedig úgy érzik, olyasmiért bűnhődnek, amit el sem követtek.
A generációkon átnyúló kompenzáció csak gyűlöletet és utálatot ébreszthet, és pontosan ez az, ami történik. A méltán eltemetett rasszizmus most éppen az antirasszista fellegvárakban támad új életre. Belz mondja: "A pozitív diszkrimináció nem egyszerűen ellentmond a társadalomtudományok tényeinek, hanem figyelmen kívül hagyja azt a történelmi leckét is, hogy a faji és etnikai alapon szervezett társadalmak gyűlölködést és elnyomást eredményeznek. Míg faji alapú megkülönböztetés osztja fel a társadalmat elnyomókra és elnyomottakra, - véli Barry Gross - "aligha remélhetjük, hogy a megosztottság orvosolható és a hiba helyrehozható, ha továbbra is a különbségekre hivatkozunk." Ilyenformán a megkülönböztetett bánásmód fő ellenérve az a történelmi tény, hogy a faji, vallási vagy etnikai alapú megkülönböztetés társadalmi rendezetlenséghez, háborúhoz és tömegmészárláshoz vezetett? Douglas Rae így határozza meg a pozitív diszkrimináció téveszméjét: "A probléma a kompenzációs egyenlőtlenséggel - "egyenlőtlenség az egyenlőség nevében" - az, hogy hasonlóságot mutat az ilyesfajta kifejezésekkel: "ölni a békéért" vagy "hazudni az igazság nevében"." [Belz, p. 257.]
A pozitív diszkrimináció évtizedei alatt felszakadozott az amerikai társadalom szövete. Nemcsak háborút szított a versengő "áldozat-csoportok" között, hanem milliókat tett ellenséggé, akiknek az "elnyomott" osztályok szenvedéseihez semmi köze nem volt. Jól képzett diákokat és szakembereket mellőznek pusztán azért, mert nem kitüntetett csoport tagjai. A hivatalosan "elnyomottnak" nyilvánított csoportok, egymással háborúzva, laza koalícióban küzdenek az amerikai társadalom maradékáért. Az ingerküszöb pedig olyan alacsony, hogy a legkisebb incidenst is rögtön rasszizmusnak kiáltják ki, függetlenül attól, mennyire ártatlan - mint például a floridai választási eset. Eközben az "elnyomott" csoportok tagjai kóros önbizalomhiányban szenvednek, melyet az "áldozat-státusz" folytonosságáról alkotott elképzelés táplál. Ezek az emberek gyakran szörnyen boldogtalanok, és ez a boldogtalanság elnyomottságuk újabb bizonyítékaként szolgál. Háborúban állnak önmagukkal, egymással és a társadalom többi tagjával is. Mi mást várhatnánk egy ilyen helyzettől, mint további konfliktusokat?
Bastiatnak igaza volt. Mihelyt egy kormányzat elkezd bőszen kiváltságokat osztogatni, az eredmény elkerülhetetlenül az előnyökért folytatott kíméletlen harc lesz. Bármily szilárdnak tűnjék is egy társadalmi berendezkedés, a mesterségesen gerjesztett konfliktusok évtizedei - a pozitív diszkrimináció uralma - meggyöngítik a szerkezetét, és ha nem javítunk rajta, menthetetlenül darabjaira hullik.
