Petőfi Sándor: Minek nevezzelek?
  

  Minek nevezzelek,
  Ha a merengés alkonyában
  Szép szemeidnek esti-csillagát
  Bámulva nézik szemeim,
  Miként ha most látnák először...
  E csillagot,
  Amelynek mindenik sugára
  A szerelemnek egy patakja,
  Mely lelkem tengerébe foly --
  Minek nevezzelek?

  Minek nevezzelek,
  Ha rám röpíted
  Tekinteted,
  Ezt a szelíd galambot,
  Amelynek minden tolla
  A békeség egy olajága,
  S amelynek érintése oly jó!
  Mert lágyabb a selyemnél
  S a bölcső vánkosánál --
  Minek nevezzelek?

  Minek nevezzelek,
  He megzendűlnek hangjaid,
  E hangok, melyeket ha hallanának,
  A száraz téli fák,
  Zöld lombokat bocsátanának,
  Azt gondolván,
  Hogy itt már a tavasz,
  Az ő régen várt megváltójok,
  Mert énekel a csalogány --
  Minek nevezzelek?

  Minek nevezzelek,
  Ha ajkaimhoz ér
  Ajkadnak lángoló rubintköve,
  S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
  Mint hajnaltól a nappal és az éj,
  S eltűn előlem a világ,
  Eltűn előlem az idő,
  S minden rejtélyes üdvességeit
  Árasztja rám az örökkévalóság --
  Minek nevezzelek?

  Minek nevezzelek?
  Boldogságomnak édesanyja,
  Egy égbe-rontott képzelet
  Tündérleánya,
  Legvakmerőbb reményimet
  Megszégyenítő ragyogó valóság,
  Lelkemnek egyedűli,
  De egy világnál többet érő kincse,
  Édes szép ifju hitvesem,
  Minek nevezzelek?


               (Pest, 1848. január)