- Haláleset és ami utána jön -

 

 

Ha elvesztettem valakimet, akkor mindig félrevonultam. Elismerem a keleti filozófia nagyszerűségét, átérzem a súlyát, de mivel ízig-vérig "nyugati" környezetben élek, s túl sok képmutató példát látok, valahogy viszolygom egy csöppet a témától. Persze lehet, pár év múlva már másképp fogom gondolni, nem zárom ki. (Ezt csak arra írtam, hogy ismertem Balázs idézetét, de én máshonnan közelítem meg a kérdést a magam esetében.)

 

A pár nap, hét, hónap félrevonulás a kegyetlen szembesítéssel telik. Az első naptól az utolsóig megpróbálom végigvenni, mi történt. Mert tudatosítani kell a történteket, nap mint nap tapasztalom, hogyan próbál az "agyam" elfeledtetni dolgokat, amikre nem szívesen emlékszem. Ha jól emlékszem, Freud ezekről a témákról írt valóságpróbák címszó alatt a Gyász és melankólia c. esszéjében. S akármennyire fáj, végigfuttatom a fejemben azt a filmet, ami ahhoz a személyhez kötődött, aki már nincs. Máskülönben nem lesz teljes a feldolgozás. Emellett azt hiszem, a gyásznak érdemes rítust adni (akár a temetés, csak ebből mára már "népünnepély" lett).

 

Ha már tudok úgy az illetőre gondolni, hogy nem érzem a megcsapó fájdalmat, akkor a folyamatnak még nincsen vége. Megpróbálok erőt meríteni a történetből és továbbvinni azt, amit az elhunyt embertől tanultam, amit értékesnek találtam benne. Engem ez szokott továbblendíteni.

 

Szubjektív álláspontom, nem azért írtam le, mert meg szeretném védeni, most ezt érzem magamhoz közel állónak, s inkább mint egy belső szilánkot írtam le.

 

 

Ui. Egy könyajánló -> Norbert Elias: A haldokló magányossága