„Remény”
A boldogság már mesze száll
Mint augusztusban a nyár
Már nincs tovább, már vége van
Hallom az ősz szavát.
Már hervadok, már fakulok
Mint szélben az őszi levél,
De én nem szállok, csak állok
Mint szomorúfűz a parton
S belül már üres vagyok, már, nincs ami, itt tartson.
Hisz nincs tovább, s nincs remény.
Nincs kinek elmondani, nincs ki megért.
S már itt a vég, a sötétség.
Lerogyok a földre... Kábultan nézek előre.
Megszédülten, betegen várom a vég szavát,
Már nem érzek, már nem sírok.
Csak nézek előre. Szomorúan, megtörten...
S a halál már oly közel, mikor meglátom őt
Ki nem a halál, s nem a felejtés édes gyönyöre,
Csak egy ember, kiben testet ölt a reményem
Elfeledem minden kínom, s gondolatom,
Csak a nyakába ugrom, s csókolgatom
