Zelk Zoltán József Attila halálára

1.
Ablakban állasz, nézed a sötétet,
a tájat, mely fölfalja önmagát,
szörnyű torkában tűnnek már a házak,
fogai közt megroppannak a fák.

Övé e táj, ez volt rút birodalma.
S most pusztul ím: nem is táj volt, de láz,
kigyulladt esze hímezte a földre
s hogy ő elment, hát tűnik a varázs!

 

 

Zelk Zoltán József Attila halálára
2.
S a nyomor is! A végső-végső éj ez!
Elpusztulunk, s majd károgva repül
gondjaink nagy, sötét varjucsapatja
és boldog tájak tornyain leül.

S mit ő dalolt, rekedt-károgva mondják
majd szüntelen, az idők végeig
az aljas kort, az álmodott vidéket,
a városszélek bús szegényeit.

 

 

Zelk Zoltán József Attila halálára

3
Be jó lesz így! Be nehéz volt az álom!
Mind megtanuljuk, hogy a semmi könnyebb
 De morzsoljátok, mégis morzsoljátok
fogak, a száj szélén bebújó könnyet:

Mert sírnivaló, hogy még a nyomort is,
e kígyó nyelvét, e hétágú lángot
csak álmodjuk s nem hagyhatunk itt semmit,
ha elpusztítjuk bennünk a világot.

 

 

Zelk Zoltán József Attila halálára

4.
Hajnallik újból? Nap bukik az égre?
Nézz szembe véle daccal s el ne hidd
e hajnalt! s öld meg emlékezetedben
ezernyi tündöklő testvéreit!

Ne hagyd, hogy fénnyel hízelegje arcod -
s feleld szívednek, ha vigaszt keres,
feleld: Mint űzött farkasok veszünk el...
s így jó ez, mert élni nem érdemes!