Szerintem az, amiről beszélsz, nem a magány, hanem a megoszthatatlanság. A magány egy olyan állapot, amiben néha vagy, néha meg nem. Amiről te beszélsz, az végigkíséri az ember életét, mert sosem érezheti senki más azt a csípést, amit ő érez. Ettől még nem kellene feltétlenül magányosnak éreznie magát az embernek. Persze, én is annak érzem magam, kb. az életem fele óta. De igyekszem sokszor elmagyarázni magamnak, hogy lázas nem lehet helyettem senki, de valaki más adhat egy pohár vizet, és az már olyan, amivel be kell érni, mint a magány oszlatásával. Nem az a baj, hogy magányos az ember, hanem hogy telhetetlen, és teljes szintű megosztás lehetőségére vágyik, ami nyilván nincs, és tragédiaérzete miatt azt mondja, hogy magányos az élet - pedig nem az. Csak megoszthatatlan.