Nem lesz kellemes, lehet, hogy fájni fog. Még mondhatja azt is, hogy nem akarja látni - mondja a férfihang a telefonban. Határozottan zavarban van, szinte mentegetőzik. Nála zavartabb csak én lehetek. Találkozzunk, mondom végül, de jó távoli időpontot adok, bár igazából nem tudom, miben reménykedem. Az újságíró, aki felhívott, azt mondta, hogy van nála néhány jelentés rólam, mintegy véletlenül bukkant rá, anyagot gyűjtve egy könyvhöz a hetvenes évek kulturális mozgalmairól.

Nehezen telnek a napok. Már azt hittem, rég nem érint mélyen az "én nem voltam ügynök, te ügynök voltál, ő ügynök lehetett volna" nemzeti kiszámolós játék. Az országnak, amelynek miniszterelnöke lehetett egy szt-tiszt, és nem akármilyen írók asszisztáltak a szerecsenmosdatáshoz, nincs esélye a megtisztulásra, gondoltam. S most mégis, mint egy sorozatfüggő tévénéző a szappanoperákat, nézem, újra nézem én is a talkshow-kban és hírműsorokban ágáló politikusokat és a mea culpázó vagy éppen cinikus, frissen lelepleződő ügynököket.

Ül az ország első szabadon választott kormányának belügyminisztere a tévéstúdióban, és azt mondja, nem emlékszik az ügynöklistára. Talán a Dunába kellene dobni az egészet, veti föl tanácstalanul. Joviális orvosra emlékeztet, aki nem meri megmondani a hozzátartozóknak, hogy a beteg meg fog halni, pedig azok már rég tudják. Pár nappal később Horn Gyula határozottabb. Szerinte elégetni kellene az aktákat - egyébként is mit akarunk az ügynökügygyel, amikor a kisnyugdíjasok helyzetét kellene megoldani.

Karátson Gábor jut eszembe, aki azt mondta, amikor Horn Gyulát megválasztották miniszterelnöknek, egy évre megállt a toll a kezében, nem volt képes folytatni regényét 1956-ról. Helyben vagyunk. Végül is nem kevesebbről van szó, mint 1956 után, az árulás természetrajzáról. Horn praktikus érvelése ráadásul december ötödikét juttatja eszembe, a népszavazást a kettős állampolgárságról. Lehet, hogy rövidesen valamely, erre a célra felkért szakértői bizottság gondos számításokat végez, hogy mennyivel olcsóbb lenne az aktákat megsemmisíteni, mint munkatársak garmadájával feldolgoztatni. Esetleg hirdetésekben közlik, hogy a pénzt fordítsák inkább a nyugdíjak emelésére, mert a múlt végképp eltörlése mindannyiunk - árulók és elárultak - jól felfogott anyagi érdeke, s a nép bölcs belenyugvással ezt tudomásul veszi? Lehet, de én mégis azt javaslom, bár "sötét és mély a múltnak kútja", nézzünk bele. Még akkor is, ha fájni fog.

A lányra, aki voltam, már nem emlékszem tisztán. Annyi azért rémlik, hogy nem úgy néztem ki, mint aki az államrend megdöntésére készül. Hogy másképp gondolkodtam-e? Bizonyosan csak annyit mondhatok, hogy gondolkodtam. "Mit követett el ellenünk? Orwell szavával elmebűnt", idézgettem szívesen Szőcs Gézát, de ez is már inkább a nyolcvanas évek eleje. S még csak 1975 őszén vagyunk. A Kassák-klubban, ahol Sebő Ferenc és Halmos Béla népzenei klubot és táncházat vezet, s ahová én a kezdetek óta eljárok, mert tetszik az autentikus népzene és az énekelt vers, mert tetszik, hogy több száz fiatal értelmesen tölti a szabadidejét. Végtére is népművelőnek készülök, és Kodály Zoltán és Bartók Béla hazájában élek.

Egy este megismerkedem egy fiúval. Nem régi kassákos - hisz őket ismerem -, de kedves, okos, és minden érdekli. A nyári műemlékvédő tábor, a széki élmények és Kallós Zoltán. Szabadkozik, hogy ő "csak "vegyész", de nem szakbarbár. Nekem imponál, hogy bár idősebb néhány évvel és "komoly" szakmája van, mégis tudok neki újat, érdekeset mondani, és annyira figyel rám. Lelkesen kísér mindenhova, legyen az táncház, filmklub, fiatal népművészek stúdiója - ki nem hagyna egyetlen rendezvényt sem.

Hát, hogyne figyelne rám, amikor ez a dolga. Megismerkedésünket, találkozásainkat, programjainkat mintegy fél éven keresztül heti rendszerességgel írásban jelentette a BRFK III/III-as alosztályán. A kapcsolatról, amiről azt hittem, hogy a világ legtermészetesebb dolga szerint alakult egy fiú és egy lány között, most, harminc év múlva megtudom, hogy a Hobby fedőnevű lakáson tervezte két férfi lépésről lépésre. Olvasom döbbenten az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára jelentéseit. Volt már a kezemben hasonló anyag, mikor könyvet írtam B. Nagy Lászlóról, ismerem a suta szakkifejezéseket is - de saját nevemet viszontlátni egy ilyen közegben több mint kellemetlen. Viszolyogtató.

Látom három évtizeddel korábbi életemet, mint egy szocialista valóságshow-t.

A kiszolgáltatottság, lecsupaszítottság, megalázottság primer érzését csak lassan váltja fel valamiféle ámulat, értetlenség - miért volt erre szükség? Három, a gépírónőt beleszámítva négy ember foglalkozik olyasmikkel hónapokon át, hogy Németh László A minőség forradalma című könyvének 1943-as kiadását adtam kölcsön, s hogy egy, a népi építészetről szóló előadás szünetében Csoóri Sándorral Püski Sándorról beszéltem három mondatot négyszemközt, s hogy szemben a tavalyival, az idei karácsonyi műsorban már nem hangzott el a Mennyből az angyal a Kassák-klubban. Nagyobb bűneim nem nagyon voltak, de "operatív szempontból a jelentések értékesek". Hogy miért értékes egy jelentés akkor is, ha például, mint 1975 szilveszterén is, "állambiztonsági szempontból figyelemreméltó nem történt"?

"A tmb.-t Tóth Klára hívta meg szilveszterre. Eligazításunk értelmében a tmb. részt vett az összejövetelen. A jelentés operatív értékét az adja, hogy a tmb. olyan személyekkel ismerkedett meg, akik elhárítási területünkön mozognak. A részvétellel tovább növelte T. Klára iránta tanúsított bizalmát." Viszonylag fegyelmezett vagyok - csak egy enyhe gyomortáji fájdalom, s néha érzem, hogy szivárog, közelít a sírás, de csak nem fogok sírni egy idegen férfi előtt. S ahogy haladok a történetben, már egyébként sem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek, hiszen kiderül, hogy a besúgó, akinek munkájával felettesei módfelett elégedettek, egy ponton szerepzavarba kerül. Amikor úgy érzem, megbízhatok benne s már talán magyarázatot is várhat, hogy miért tűnök el időnként néhány napra, beavatom életem nagy titkába, hogy régóta készülök egy névházasságra egy erdélyi család áttelepülését segítendő. Természetesen kérem, hogy a dolog maradjon köztünk. S ő valóban hallgat, mint a sír, pedig lenne jelentenivalója bőven, hiszen a nehezen engedélyezett házasság szervezésében részt vesz az ún. népi értelmiség színe-java, s én járom velük Erdélyt, Gyimestől Moldváig, s hozom útjaimról a csempészárut, a kultúrát. Egy szót sem szól megbízóinak az ügyről, írja továbbra is a jelentéseket olvasmányokról, vacsorákról, előadásokról.

Rossz belegondolni, hogy meddig írná, meddig lenne nyitott könyv - pontosabban szigorúan bizalmas akta - az életem, ha egy napon észre nem veszem, hogy az odaadó tekintet, a nem szűnő érdeklődés számomra inkább már terhes, mint hízelgő. Én ugyanis már másra figyelek, váratlanul és ésszerűtlenül beleszerettem valakibe, aki akkor még egyáltalán nem figyel rám. Szakítok a fiúval - természetesen lelkiismeret-furdalásom van -, s életem válságos pillanataiban anyám még sokáig emlegeti, hogy bezzeg, ha hozzámentem volna feleségül.

Csak ülök, kezemben a paksamétával, s valahogy szégyellem, én szégyellem magam. A gyanútlanságomért. Hülye liba - mondom magamban a lánynak, mert emlékszem, hogy jóllehet, tudta, hogy vannak besúgók, soha nem próbálta elképzelni az arcukat. Ha gondolt is rájuk, csak úgy, mint akik messziről figyelnek - és természetesen másokat.

- Ráismert ugye, tudja, hogy ki volt - kérdezi a férfi.

- Sok ez így egyszerre, egy kis türelmet kérek, majd felhívom - felelem, mintha nem érteném a kérdést. Magam sem tudom, hogy miért, de a nevet, a fiú nevét nem akarom, nem tudom kimondani. Talán mert a lánynak, akiről a történet szól, hosszú évekig egy idézet volt az íróasztalán: "...van, amit az ember nem tesz meg. Nem bontja fel és olvassa el a másnak címzett levelet, mint ahogy rendőrségi kihallgatáson nem vall még az ellenségére sem. Nem ír alá hamis jegyzőkönyveket egy doboz cigarettáért, de más elképzelhető jutalmakért sem. Nem tagadja meg önmagát, mert csak az első lépést nehéz megtenni a hamisság útján, a többi már gyors, ütemre járó, mint a parkett-táncosoké."

De lehet, hogy mindez csak üres szofisztika, hiszen a Hajnóczy-regényt - amelyből az idézet való - egymás kezéből kapkodtuk ki barátnőmmel, aki olyan volt számomra, mint a nővérem. Talán jobban ismert, mint én magamat, hisz olyan feltételnélküliek, olyan kizárólagosak ezek a lánybarátságok. Sokszor a randevúkra is együtt készültünk. Befonta a hajam, kölcsönadta a szoknyáját, s másnap mindig megbeszéltük, mi is történt. Mesélte, hogy irigyelnek a lányok a táncházi fiúért, hisz nem elég, hogy magas, vékony, még figyelmes és udvarias is. Te egy mázlista vagy - mondta, de amikor megtudta, hogy vége, mást szeretek, bár még alig ismerem, azt is megértette. Ő nem mondta egy szóval sem, hogy hülye vagyok, mert otthagytam a biztosat egy lázálomért. Ő tudta, mi a szerelem. S a neve, a barátnőm neve most ott van azon a hevenyészett, internetes ügynöklistán, ami pár nappal később jelent meg, mint ahogy a férfi kezembe adta a jelentéseket. Ragaszkodtam hozzá, hogy lássam a listát, hisz a név nem bizonyít semmit. De egyezett a születésnap is, amit oly sokszor ünnepeltünk együtt. S most látom a szobáját, telis-tele könyvvel, a piros-fekete szőttessel, amit Moldvából hoztam neki, a fehér íróasztalon a piros írógépet, s elképzelem, hogy amikor kilépek az ajtón, leül és még frissen, hogy emlékezzen, leírja, amit az imént meséltem, hogy hol, mikor, kivel találkoztam, miről beszélgettünk, hazakísért-e stb.

Már a szemem se rebben, ha egyszer kiderül, hogy ő volt a "párhuzamos hálózat", ami ellenőrizte a fiú jelentéseit. Egyszer említette is, hogy megkeresték a BM-ből, hogy számoljon be a Fiatal Népművészek Stúdiójának összejöveteleiről. Egy mellékmondat volt. Talán vissza se kérdeztem, annyira szürreális volt, hogy ő és a besúgók. Most kíváncsi lennék, olyan izgatott-okosak, fordulatosak-e ezek a jelentések is, mint a levelei, amiket nekem írt, s amikből még most, harminc év múltán is árad a szeretet, a ragaszkodás. Olvasom az írásait, nézegetem a fényképeket, egészen belefeledkezem, sokáig eszembe sem jut, miért is vettem őket elő. Ez az új tudás még szokatlan, még nem alakította át, még nem csúfolta meg a barátnőmről bennem élő képet. Indulat nélkül kérdezem, vajon miért árult el? Talán egy nyugat-európai útlevélért, hogy láthassa Kölnben, Münchenben, Párizsban hol tart az avantgárd képzőművészet? Nem tudom, és már soha nem is fogom megtudni, hiszen évtizede is több, hogy öngyilkos lett. A fiára gondolok, aki csak kicsit idősebb, mint az én nagyobbik fiam, s akinek évekig hordták ruháit a gyerekeim. Néha még reménykedem, hogy talán mégis nemet mondott a beszervezési ajánlatra - s, hogy csak "véletlenül" került neve a listára. "A hazát nem olyan könnyű elkergetni, mint a kibontott hajú szeretőt" - írta egy versében, mert arra is futotta a tehetségéből. De ez a remény inkább már csak önáltatás. Mint ahogy az is, hogy szeretném hinni, hogy hátha mégsem rólam jelentett. De hát számít ez? Rólam vagy másról?

- És most jobb neked, hogy tudod? - kérdezi ismerősöm, aki amúgy nem híve a múlt bolygatásának.

- Nem, dehogy. Sokkal rosszabb - felelem.

- Hát akkor?

Talán mazochista vagyok - viccelem el a választ, de magamban azt gondolom, bár nagy ára van, jogom, jogunk van tudni, kikkel és hogyan éltünk, kik és miért, milyen érdekből, kényszerből, esetleg milyen meggyőződésből hamisították meg legszemélyesebb, legbensőbb világunkat is, ad absurdum, milyen jogon avatkoztak be személyiségünkbe? Talán mégsem volt olyan puha az a diktatúra, mint amilyennek sokan láttatni szeretnék? Mekkora is volt valójában ez a láthatatlan és mégis mindent átható "szellemőrség", s ki melyik oldalon állt? "Igent és nemet mondani, mert máskülönben nem tudjuk, mi az igazság" - jut eszembe a lány egy másik kedvenc idézete. És még egyszer mondom, fájni fog, de fájdalom nélkül nincs katarzis, és esélyünk sincs, hogy véget érjen az erkölcs napfogyatkozása.

Tóth Klára

ÉS