Pontosan. A politikai nyomásgyakorlásnak csak akkor van értelme, ha előzőleg bebizonyítottuk, nem rettennénk el a katonai eszközök bevetésétől sem. Irak megszállása pontosan ezt szolgálta. Ki kellett választani egy katonailag meglehetősen gyenge, a jövőben potenciális veszélyforrást jelenthető (még ha nem is voltak tömegpusztító-fegyverei, ugyan ki akadályozta meg volna, hogy legyenek, ennyire azért nem volt megbízható fickó Szaddám), a nemzetközi közösséggel szemben álló országot és végleges megoldás kellett találni, amit az első Öbölháború nem talált meg. Hiszen mivel a probléma alapja egy gigantomán, irracionálisan gondolkodó diktátor, ezért a diktátort el kellett távolítani. Ez lett volna a szövetségesek feladata, de elmulasztották. Szaddám túl sokat blöffölt és hazudott ahhoz, hogy adni lehessen a szavára. Nagy játékos volt, de vesztett.

 Én az iraki invázió megindításának legfőbb okát tehát a WTC-merénylet után meghirdetett "megelőző csapás"-doktrínájának konkrét példán keresztül megvalósuló "reklámjának" tartom. Azóta látszik, hogy Líbia, Szíria, Észak-Korea, Szudán és Irán is komolyabban veszi az Egyesült Államokat, mint azelőt. Ezt politikai sikernek tartom.