A hidegháború 80-as éveinek amerikai és orosz fegyverkezése remek példa azzal kapcsolatban, hogy egy nukleáris hatalom a gyakorlatban mennyire számítana saját atomfegyvereire. Konkrétan minimálisan. A cél az, hogy a háborút hagyományos eszközökkel vívják és nyerjék meg, hogy ne kerülhessen sor atomfegyverek bevetésére. Ezért (is) kezdett a Reagan-kormányzat a 60-70-es években a nukleáris fegyverkezés miatt elhanyagolt hagyományos fegyverzet fejlesztésébe, amelynek végeredménye napjaink szupertechnológiájú amerikai hadserege lett. A 80-as évekre az hadászati rakétaelhárítórendszerek feljesztését tiltó orosz-amerikai AMD szerződés nyilvánvalóvá tette, hogy a két szuperhatalom tisztában van azzal, hogy még még akkor is képes lenne totálisan megsemmisíteni ellenfelét, ha az mérné az első csapást rá, mert így is maradna elegendő ereje a válaszcsapásra, ezért a béke zálogaként egymás kölcsönös fenyegetettségét határozták meg, a földi telepítésű rakétaelhárítórendszerek kikapcsolásával. Ez viszont gyakorlatilag szabad kezet adott a Szovjetuniónak befolyási övezetének terjesztésében, hiszen Amerika gyakorlatilag nem élhetett a fenyegetés erejével sem Afganisztán, sem Angola, sem Szomália esetében, mivel ezzel önmagát veszélyeztette. Vagyis ha a szovjet terjeszkedés megállításának módja kizárólag katonai lehet, akkor azt csak a hagyományos fegyverzet révén lehet véghezvinni. Ha ugyanis nukleáris fegyverekkel védekezünk, akár taktikai töltetekkel is, akkor az ellenség, amely szinte ugyanakkora nukleáris erőkkel bír, szintén beveti azokat, a kölcsönös válaszcsapásokból pedig elóbb-utóbb totális atomháború fejlődne ki, mivel a felek már csak nukleáris fegyverzetüket látnák érdemesnek alkalmazni egy nukleáris fegyverekkel támadó ellenséggel szemben.

  Ha viszont az amerikai haderő képes hagyományos fegyverekkel céljait elérni (ami lehet a szovjet támadás megállítása vagy egy lerohant "baráti" ország felszabadítása, semmi esetre se az ellenség kapitulációra kényszerítése, mivel akkor az ellenség a végveszélyt látva nem félne bevetni atomfegyvereit), akkor az ellenség sem fog pl. taktikai atomfegyvereket bevetni, a már említett kölcsönösségi elv miatt.

  Az atomfegyver csak akkor biztosít békét két ország között, ha nukleáris potenciáljuk nagyjából azonos. Egy gyengébb állam, amely hagyományos eszközökkel képtelen lenne megvédeni magát, hamarabb bevetné atomfegyvereit, akár támadó, akár védekező háborút vívna. Irán nem csak azért akarhat bombát, hogy elkerüljön egy amerikai támadást (ami azért gyanús, mivel elvileg Amerika pont az atomfejlesztés miatt akarná megtámadni Iránt), hanem hogy egy katonai agresszió indítása esetén, pl. Irak ellen, fedezze magát egy esetleges beavatkozással szemben (pl. Amerika részéről). Az atomfegyver nem alkalmas háború megvívására, ezt minden racionális politikai és katonai vezető tudja. Csakhogy mi van, ha irracionális politikai vezetők kezébe kerülnek atombombák, mint amilyen Irán lehet, vagy Szaddám lehetett volna?