A múlt hónapban egy klubrendezvényen két olyan emberkével ültem egy asztalnál, akik szintén elvesztették az édesanyjukat. (A lány tavaly, a fiú öt éve.) A lánnyal amúgy is együtt szoktunk járni erre a rendezvényre, a fiút én hívtam meg, mert érdekelte a hobbink. Annyira furcsa volt így ülni ott... (Mondjuk, a lány nem is tudja a srácról, csak én.) Azt hiszem, mindhárman olyan típusúak vagyunk, hogy nehéz beszélnünk - úgy általában is - az érzéseinkről, erről a témáról meg végképp. (Nagyon szerettem a lány mamáját! Ő is járt velünk a klubba, nagyon furcsa nélküle lenni ott.) Az égvilágon mindenről beszéltünk, csak a veszteségünkről nem...
Azt hiszem, nekem azért ennyire rossz, mert hiába van meg bennem a bizalom a barátaim iránt, mégsem vagyok képes teljesen nyíltan beszélni az érzéseimről... Itt is csak nyökögök, és mindig attól tartok, hogy nem tudom jól kifejezni magam...
Nekem is vannak "Mi lett volna, ha..." kezdetű gondolataim, és egyre gyötrőbbek... Az egyik legfájóbb emlékem az, hogy szegény Anyámnak mindig akkor fordult egyre rosszabbra az állapota, amikor nekem rengeteg munkám volt, és nem tudtam vállalni azt, hogy mindennap bemegyek hozzá. (Maximum két napot hagytam ki!) Anyám maximálisan megértette, hogy miért nem tudok bemenni - de én akkor is gyötrődtem. A legborzalmasabb az volt, amikor még nem volt az intenzíven, de sejthető volt, hogy oda fog kerülni. Ez egy péntek délután volt. A bátyám sürgetett, hogy induljunk haza. Anyánk beleegyezett, hogy elmenjünk, de kérte, hogy másnap mindenképpen menjek be. A könnyeimet visszatartva megkérdeztem, hogy délelőtt vagy délután jöjjek-e, és mit hozzak. Azt mondta: mindegy, hogy mikor megyek, és ne vigyek semmit, csak legyek ott vele, és fogjam a kezét... Szombat délelőtt csak a nővért találtam a szobában, aki éppen rámolta össze anyám holmiját... Majdnem elájultam... Kiderült, hogy nem az van, amire én gondolok, "csak" átvitték az intenzívre. Na, hát ott aztán foghattam szegénynek a kezét - egy hónapon át...