„…tévedsz hogy Simeont a magyarok tönkreverték…”

 

Ne nekem mondjad, hanem Bölcs Leónak. Meg a PVL (Ποвесть временных лет) etc. szerzőjének.

 

 

„…ez volt a korai bolgár állam fénykora…”

 

Ha nincsenek Árpádék, Bizánc aligha húzza 1453-ig. Az a három ütközet végérvényesen megtörte a bolgárok lendületét, bár kétségtelen, hogy volt még néhány jó évük.

 

 

„Ingatag dolog rablással szerzett vagyonra államot építeni, ebbe még a középkori Spanyolo. is belebukott.”

 

Az elveket illetően messzemenően egyetértünk, csakhogy:

 

1. Az általad „középkori”-nak mondott évtizedek a régebbi marxista felosztás szerint voltak középkoriak, a polgári és újabb marxista történetírók itt már spanyol vonatkozásban is újkorról beszélnek.

 

2. A XVI–XVII. századi Spanyolország meg az Árpádok Magyar Királysága között azért volt egy csekélyke különbség. Nálunk az uralkodók soha nem űzték ki a szaracénokat meg a zsidókat. Voltak esetek, amikor a köznemesek és az egyház nyomása odáig ment, hogy ezek gazdasági-pénzügyi szerepét korlátozták, különösen II. Endre idején, lásd az Aranybullát (1222), ennek 1231-es megújítását vagy két évre rá a beregi egyezményt. Ezekből éppen az derül ki, hogy a király védte az említett etnikumoknak a pénzügyi vezetés élére helyezett képviselőit, ugyanis a szóban forgó okmányok a zsidók, kálizok, böszörmények kamaraispáni, pénzváltó, sótiszti és vámszedői, gazdasági tanácsadói tisztekbe emelését tilalmazták.

 

A helyzet ilyetén ismeretében semmi esetre sem beszélnék az avaroknál rablógazdálkodásról, hiszen te sem gondolhatod komolyan, hogy a pénzügyi politika említett sajátossága – zsidó és mohamedán szakemberek a gazdasági kulcspozíciókban – a nyugati kereszténység felvételével jött az országba.

 

Érdekes megállapításokra jut 1880-ban megjelent, Magyar pénzverő izmaeliták és Besszarábia c. tanulmányában a Lőwy Árpád néven elhíresült jeles numizmata, Réthy László. Szerinte az iszlám hitű kereskedők elmagyarosodtak, és I. (Nagy) Lajos koráig művelték régi tevékenységüket, talán még nagyobb ragyogással, mint korábban. A Nemzeti Múzeum érem- és régiségosztályának hajdani igazgatója egy 1352-ből származó okmányt idéz, amelyen Jakab és János „Saracenus” (szerecsen) testvérek mint grófok Pécs, Szerém és Buda kamarásaiként szerepelnek. Említi továbbá a mesztegnei Szerecseny nemzetség címerét, melyen egy szerecsenfej látható, Lajos király több pénzéhez hasonlóan. Egyébként is nagy hagyománya volt nálunk az izmaelita pénzverésnek – hangsúlyozza Réthy –, XII. századi ezüst aprópénzeinken félholdas ábrázolások és kúfi típusú betűkkel kivésett „Illahi” feliratok tűnnek fel. IV. István réz érméin az utóbbi felirat mellett a Korán Fatiha szúrájának első sora – „Biszmillah al-Rahman al-Rahim”, azaz „a Könyörületes és Megkönyörülő nevében” – ismerhető fel. Már a XIX. század vége felé ismertek voltak Iszmail ibn Ahmed Balkhban (Zairaszpa városában) 906-ban vert pénzei a szeged-királyhalmi sírokból, valamint Naszr ibn Ahmed Szamarkandban vert érméi a galgóczi ásatásból. Ezek a Számánida dirhemek persze a X. század dollárjai voltak, mégsem alaptalan mohamedán kereskedőket és pénzügyi vezetőket keresni a magyar királyok oldalán a Szent Istvánt megelőző időkben. Réthy Iszmail és Naszr ibn Ahmed Balkhban, illetve Szamarkandban vert dirhemeit említi még a bodrogvécsi temetőből – ezek is a Tolsztov szovjet régész által hurri alapítású államnak mondott Khorezmből származtak tehát –, valamint más dirhemeket Kecskemét határából.

 

3. A „rablással szerzett” nemesfém vagyonnal kapcsolatban szeretném még megemlíteni a Kristó főszerkesztette Korai magyar történeti lexikonból (Akadémiai, Bp., 1994) Heckenast Gusztáv szerfölött óvatos becslését, mely szerint Károly Róbert idején „Magyarország adta az akkor ismert világ aranytermelésének legalább egyharmadát, Európa aranytermelésének 11/12 részét”. Ez az adat igen fontos számunkra, hiszen 1327-ig nem tudja felmérni a Magyar Birodalom területén bányászott nemesérc mennyiségét a modern kutatás. A kötelező birtokcsere intézménye miatt ugyanis a legtöbben titkolták a földjeiken feltárt bányák létezését és azok üzemeltetését. Ezeknek a fémlelőhelyeknek a száma és jelentősége azonban egyáltalán nem lehetett korábban sem elhanyagolható, ha az urbura, a királyi bányászoknak járó – aranyérc esetén 1/10-nyi, ezüst esetén 1/8-nyi – illetmény harmadának a birtokos számára történő átengedésével az említett mérvű termelékenység egyszeriben kimutathatóvá vált. Történetesen ez az újítás volt az, amely megnyitotta a földesurak bányáit a magyar királyok előtt, ám hogy a kötelező beváltás 30–35 százalékos nyeresége a bányászok-földesurak részéről ekkor csapódott le igazán, nem jelenti, hogy a hunogur korban vagy az Árpádok alatt itt ne folyt volna már komoly kiaknázás. A magyar föld természeti gazdagságáról mindenkinek figyelmébe ajánlom még Kulcsár Péter A Jagelló-kor c. könyvének (Gondolat, Bp., 1981) első fejezetét.