Csak néha (azaz elég gyakran) hülyének érzem magam, amikor kérdeznek, hogy mi az életcélom, én meg legfeljebb annyit tudok mondani, hogy attól függ, kit/mit hoz a sors, aztán csak nézni, hogy mások hogy meg tudják tervezni szinte minden napjukat a haláluk időpontjáig. Olyankor annyira határozatlannak és unalmasnak érzem magam. Egy nő állítólag attól lesz érdekes, hogy határozott céljai vannak, és azokért küzd. Én nem vagyok ilyen, és nem is tudok ilyen lenni. Apróbb céljaim nekem is mindig vannak, pl. hogy hova akarok elutazni legközelebb, vagy melyik tanítványomnak mit fogok tanítani, de ezek nem afféle nagyszabású életfeladatok.