Mesélek. Ha nincs ellenetekre, akkor mesélek néhány gondolatot a légvédelmi lövészeteimről. Összesen hatszor voltam kint lőni, többnyire saját alegységgel, de voltam vendégmunkás is néhányszor.

A lövészet ténye nem volt rendkívüli dolog a légvédelemben, csupán annyi volt benne a szokatlan, hogy honi légvédelmi rakéta technikával nem "lehetett" lövészetet tartani Magyarországon. Nem is történt az országban éles indítás, csupán egyetlen alkalommal kerültek hozzá közel. A régi időkben éppen Börgöndön különféle párt potentátoknak mutatták be a technikát, és ott annyira élethűen mutatták be a rakéta indítást, hogy a rávezető tiszt a bemutató céljából felkészített rakéta csatornáján nyomta meg az indítás gombot. Annak rendje és módja szerint beindultak a piropatronok, feltöltött az ampollás akkumulátor, kifújt a pitot cső, de a rakéta  szerencsére mégsem indult el, mert valami "feledékeny ember" a starthajtómű és az utazó rész között elfelejtett összedugni egy csatlakozót. Ez az egyetlen ok volt, hogy a répa nem ment el. Az akkori kollégáknak nagyon szétrúgták a valagát. Ott egyébként érdekes dolgok is elhangzottak. Az egyik okos ember a Dvina rakéta Laval körtéjét meglátva feltette a kérdését: "Az meg ott mi a fene?" Az okos kannibál tiszt válaszolt is, meg nem is, mint Mátyás király egyszeri szolgáló lánya hozott is, meg nem is. Azt válaszolta, hogy az a rakéta ütőszege. Úgy lehet ellőni a rakétát, hogy rugóval felhúzzák a lángterelő lapot, és az indítás parancsra a lap előrecsap, beleüt az ütőszegbe és ettől indul el a rakéta. A vendégek elhitték.

Na lövészet. Magyarországon nem lehetett lőni, mert nem volt elég hely, nem volt célanyag, meg egyáltalán nem volt semmi, csak a vágy. Ezért szinte a kezdetektől fogva külföldre jártunk lövöldözni. Elente a román tengerpartra, aztán jött a szovjet állami légvédelmi lőtér, majd ismét tengerpart, ám ezúttal a lengyel. Én valamennyi alkalommal kint voltam a SZU-ban. Azért nem írok Oroszországot, mert a lőtér pont az orosz és kazah határterületen volt. Orosz területről kazah területre lőttek.

Na persze nem volt egyszerű oda kijutni. Hogy kik mennek lőni, az nem volt titok, mert az én időmben minden alegységre három évente került sor. Az emberekre már nem feltétlenül. Többek között én is kint voltam 1979-ben, 1981-ben, 1982-ben, 1983-ben, 1984-ben és végül 1987-ben. Háromszor saját alegységgel, kétszer vendékmunkásként, egyszer meg segítő technikusként, ami olyasmi volt, hogy egy tapasztaltabb technikust is vittek ki, aki ment segíteni, ha valami fennakadás volt.

A lövészet ténye a valós feladat előtt egy évvel már jelentkezett. Az egyébként is rendszeres kollektív és egyéni kiképzés ekkor intenzív szakaszba lépett, ekkortól az osztályoknál mindent alárendeltek a felkészülésnek. Módszeresen mentek a gyakorlások, az elöljáró részéről a segítő szándékú és nem annyira segítő ellenőrzések és más egyebek. Engem az elődöm - aki addigra a dandár PV javító főtechnikusa lett - járt piszkálni, és így huszon év távlatából nem nagyon emlékszem, hogy mennyire segítőkész lett volna. Kötözködni, piszkálódni viszont nagyon tudott, és általában neki volt igaza, hiszen "ő volt a magasabb beosztású, az öregebb, és az okosabb". Havonta legalább egyszer megejtettek egy házi vizsgáztatást, aminek az eredményét keményen figyelembe vették.

Az első lövészetem az avatásom után egy éven belül megtörtént. Úgy kerültem a PV kabinba, hogy azt sem tudtam, mi az, mit hol találok benne. A főiskolán teljesen mást tanultam, de az a tény abban az időben senkit nem érdekelt. Eleinte valóban fingom sem volt arról, hogy mit kellene csinálni, de azért nem egészen egy év múlva már ültem is a vonaton a lőtér felé. A helyzetet súlyosbította az a tény, hogy a technikához dokumentáció sem volt, csak oroszul. Volt ugyan egy magyar nyelvű üzemeltetési utasításom a kabinról, hogy a méréseket meg tudjam cxsinálni, de azt nyers fordítás helyett inkább nyers ferdítésnek lehetett nevezni. Ilyen körülmények között kellett tehát mindent megtanulnom. Végül is csináltuk a dolgunkat.

A felkészülés egyébként a technikusok összevadászásával kezdődött, hiszen a hetvenes évekre állandósult az osztályoknál a létszám hiány. Minden lövő alegységet feltöltöttek tehát technikusokkal, ha másként nem, legalább a lövészet idejére. Ezeknek az embereknek mindig ott kellett lenni a vendéglátó osztálynál minden havi mérésnél, minden kollektív felkészülésnél, és minden vizsgáztatásnál. A program természetesen súlyosbodott, ahogy közeledett a lövészet. A lövészetre való kiutazás előtt jó egy hónappal a lövő osztályokat összevonták úgynevezett "szűkített harcrendbe". Ez a dandárnál többnyire Börgöndön volt, ott a közepes osztályok a 2. osztály területén, a kicsik pedig a repülőtér túlsó szélén települtek le. Az egésznek az volt a célja, hogy gyakorolni tudják a manővert, a telepítést, az ellenőrzéseket, és a repülőknek is könnyebb volt, ugyanis egy helyre koncentráltan kellett célt repülniük.

Mikor beüzemelték a Vektort, akkor a szűkített harcrendek kora is lejárt, hiszen a Vektorral könnyen lehetett az osztályokat irányítani úgy is, hogy nem voltak egy helyen. Akkor már csak azzal nehezítették meg a dolgot, hogy a lövő osztályt technika nélkül áthelyezték egy másik osztályhoz, úgy legalább az idegen technikán való tevékenységet is lehetett gyakorolni.

Most legyen elég ennyi. Majd holnap folytatom.