Én nem vagyok álszent. Ha lehet, le fogok lépni. Ebbe belejátszik egy csomó irritáló baromság itthon, de bizony, a lényeg a megélhetés. Én jól akarok élni, nem a számláktól rettegni, családot akarok, házat, gyerekeket, kocsit. Nem toronyórát lánccal, csak tisztességes jómódot. Ennyi. És ehhez pénz kell- a magyar viszonyokhoz képest nagyon is sok. Nem érdekel, hogy  a pénz nem boldogít. A boldogság az én gondom, de ahhoz, hogy elkezdhessem, pénz kell, pénz, pénz, abból pedig itthon nincs sok. Lehet megkövezni, de nem szívesen maradnék egy olyan országban, ahol a benzin kétharmada adó, mégis szarok az utak, a fizetésed felét elveszik, mégis nő az adósság, ahol... ááá, nem sorolom.

Nem érdekelnek szegény elnyomott polgártársaim- amig a nép, a magyar nemzet nem csap az asztalra, addig én nem teszek egy fűszálat sem keresztbe az országért, és ha kell, eljátszom a patkány szerepét a süllyedő hajón. Nem érdekelnek. Soha nem volt még, hogy önszántából egy magyar ember segítsen rajtam, csak úgy, önzetlenül. Pedig egy a hazánk. Negatív tapasztalatom annál több van- már annak örülök, ha nem tesznek szántszándékkal keresztbe. Én miért éreznék bármit is irántuk? Csináljanak, amit akarnak.  

Lehet köpködni.