Béke

Ó mennyi csönd van némely alkonyatban,
Mennyi derû és mennyi nyugalom,
A felhõk úgy pihennek a magasban,
Mint a bárányok a domboldalon.

Szelíd békesség árad a világra,
Meghalt a harc, a lárma, a panasz,
Kinyílik a búcsú halvány virága,
A nap végsõ csókjából fakad az.

Az ember nézi az alkonyt, szivében
Szeretne õ is békét és derût,
És várja, hogy az éj jöjjön sötéten,
Mint gyásza, melyben oly rég elmerült.

E nagy, mély csönd szent közönyében érzi,
Mily idegen már tõle a világ
És a halálra gondol, mely kitépi
Lelkébõl vérzõ gondjai nyilát.