Nem is arról van szó, hogy kizárja. Hanem arról, hogy 1) mit vált ki az emberben a zene, és 2) hogy mit hoz ki az emberből a zene – mert ez két különböző dolog, ahogyan Mad-árka is pedzegeti.

A második esetben az ember megszabadul valamitől a zene által, a zene elzsongítja, öntudatlanná teszi, leszívja a haragot, a melankóliát, illetve bármilyen más érzést, vagy mozgásra, táncra, énekre indít – a lényeg, hogy energiát von el a hallgatójától, kifárasztja. A zene itt a belefeledkező önkifejezés vagy a felejtés eszköze. (“ha mérges vagyok és rosszkedvű, akkor sepulturát akarok hallgatni, autóban utazáshoz meg klasszikus zenét”)

Az első esetben pedig az ember gazdagabbá válik a zene által, a zene megélővé, tudatossá teszi, lazítja, vadítja, lázítja, lágyítja – a lényeg, hogy energiával tölti fel, a hallgatója éberebb, élőbb lesz, mint nélküle lett volna, és nem azt érzi, hogy kiadott, hanem hogy kapott, felszívott valamit. (“A zenével eleve úgy vagyok, hogy van számomra egy művészetibb vonala, amit fekve, behunyt szemmel fogadok be, s csak rá figyelek. Nekem ez a magasabb rendű élmény.”)

“úgy vettem ki Balázs eddigi hozzászólásaiból, hogy a primitívebb válfaja a zenehallgatásnak hat a minőségibbre. („…szerintem aki képes primitíven (is) szórakozni, az nem igényes.”)” – képzeljünk el egy keményzene-rajongót, aki kitombolja magát a koncerten, és a végén azzal az érzéssel megy haza, hogy fergeteges élményben volt része, kifárad fizikailag-érzelmileg, és képzeljünk el másvalakit, aki a szobája négy fala közt lehunyt szemmel hallgatja ugyanazt a dübörgést, és ez felrázza, doppingolja – hatására mélyebben érez, merészebben asszociál, a zene valamilyen lenyomatot hagy a tudatában. A “primitívség” és “igényesség” minősítő szavak, amikor még azt sem tisztázott teljesen, miket minősítsünk velük – az önfeledt kiáramlás és a felszívó tudatosság jobban megfogja a különbséget.

“Én nem érzem ezt a hatást a kétfajta „szórakozás” között. Szóval az érdekelne, hogy hol van meg mégis ez a kapcsolat? Vagy miből következik, hogy primitív szórakozás után nem lehet igényesnek lenni?” – nem az időbeli sorrend itt a kérdés, hanem az ember alaptermészete, ami behatárolja az igényeit – ki-ki olyan mértékben jár tombolós koncertekre, illetve marad kizárólagosan és “négyszemközt” a hangokkal, amilyen mértékben jellemző rá az érzelmiség/extrovertáltság vagy az asszocivitás/introvertáltság.

„ezek a korlátok leginkább rád érvényesek, te vagy, aki elitizmus címmel kizárod a "lenti" dolgokat, ugyanakkor másnak erre lehet, hogy nincs szüksége, mert értékelni tudja a teljes spektrumot” – képzeljük el a teljes spektrumot mondjuk úgy, mint egy olyan skálát, ahol a mínusz százason vannak az erősen befelé forduló természetű emberek, akik az elmélyülés igen előrehaladott fokára képesek, a plusz százason azok, akik gátlástalanul exhibicionisták, többszörös egóbajnokok, és bátran kiteszik, amijük van, a nulla körül vannak a se ilyen-se olyan, a téma szempontjából mondhatjuk hogy érdektelen emberek. Értékelni lehet a teljes spektrumot, de bejárni mínusz száztól plusz százig csak az tudja, aki nagyon erősen polarizált, rendkívüli személyiség - és ehhez bizonyára nem kevés meghasonláson keresztül vezet az út -, szóval legtöbbünk számára az, hogy milyenek vagyunk, és mit kedvelünk, vagy egyáltalán mi jut el hozzánk, tetszik, nem tetszik, ezen a spektrumon egyfajta korlát.