Az érzés az idő múltával nem múlik el, csak átalakul. Emlékezéssé, ilyesmivé. Próbálom fölidézni azt, hogy mit éltem át, amikor Apám halt meg. De a mostani veszteségem azért nem hasonlítható az akkorihoz, mert akkor legalább Anyám megmaradt, akinek szüksége volt a segítségemre, és én is számíthattam rá. Most nagyon egyedül maradtam a veszteségemmel - a sok testvér és a sok barát, haver, ismerős stb. ellenére is.

Néhány dologra egyszerűen képtelen vagyok... Nagyon sok olyan dolog volt, ami számomra csak Anyuval együtt volt érthető, élvezhető stb. Anyu annyira nyitott, sokoldalú, érdeklődő ember volt! Minden érdekelte! Mindent meg tudtunk beszélni - sőt néha jóízűeket vitatkoztunk is! - akár a mindenkori kormányfő balfékségéről, akár a legújabb divatról, akár a fociválogatott siralmas teljesítményéről. Akármi történik velem, akár rossz, akár jó - úgy futnék Anyuhoz, hogy elmeséljem... Ha beszélek valakivel Anyuról, akkor egyszerűen képtelen vagyok múlt időben fogalmazni. Nem azt mondom, hogy "Anyu erre mindig azt mondta", vagy "Anyu erre azt szokta mondani", hanem azt, hogy "Anyu erre mindig azt mondja".

Apámra visszatérve... Egy, másfél év múltán azt hittem, hogy nagyjából már emlékké alakult bennem Apám alakja. Simán tudtam sírás nélkül beszélni róla, meg ilyesmi. Aztán egyszer egy kollégám - aki nem is ismerte Apámat - pontosan azokkal a szavakkal és azzal a hangsúllyal fogalmazott meg valamit, ahogyan annakidején Apám tette. Kirohantam a teremből, és pityeregtem egy sort a mosdóban...

Anyu halála és temetése között alig sírtam. Nem értettem magamat. De aztán arra gondoltam, hogy biztosan azért van így, mert már az intenzív osztályra kerülése előtt jó néhány héttel tudtam, hogy legföljebb néhány hónapja lehet hátra, és akkor bizony nagyon sokat sírtam. (Nem rákja volt, de annyira rosszul működött az egyik szerve, hogy az is csoda volt, hogy egyáltalán ennyi ideig tudott élni ebben az állapotban.) Viszont a temetés előtt néhány nappal elkezdődött az, hogy folyamatosan csak Anyuról álmodtam - persze, az élő Anyuról, nem volt benne az álmomban a tudat, hogy Anyu már nem él. A temetés után ez elmúlt - viszont egyre kevesebb kell ahhoz, hogy (látszólag ok nélkül) elpityeredjek.

Nem is tudom, hogy jó-e vagy rossz, hogy most nagyon sok munkám van. (Még kimondani is szörnyű, de bizony még Anyu halálának estéjén is muszáj volt dolgoznom...) Egyrészt jó, mert szellemi munkám van, amire nagyon oda kell figyelnem, és ez elvonja a figyelmemet másról. Másrészt viszont csodálkozom magamon, hogy ennyire "ki tudok kapcsolni", amikor dolgozom. Félek magamtól: ennyire "üres" lennék? Sokan gondolják azt, hogy hideg, rideg vagyok - pedig "csak" elfojtom az érzéseimet, nem mindig mutatom ki őket...