Volt tüzér Creative Commons License 2005.03.22 0 0 988

Na? Mese mehet tovább?

Nem volt egyszerű dolgunk a faluban sem. Egy szlovák nemzetiségi községbe csöppentünk, ahol ilyen nevű szlovákok éltek, hogy Glück, Fuhl, stb... Minket sem nagyon akartak befogadni, és ráadásul arra is büszkék voltak, hogy a faluban sem TSZ elnök, sem cigány nincs. Na amikor mi odaköltöztünk, akkor már csak arra lehettek büszkék, hogy TSZ elnökük nincs, mert cigányt mi vittünk.

Az akkori parancsnokunk egy klasszikus tirpák manus volt, és egyáltalán nem lebecsülés részemről az, hogy klasszikus tirpák parasztember. A maga józan paraszti eszével, a paraszti józanságával és emberségével. Olyan emberséges parancsnokom még sose volt, pedig volt néhány. Ráadásul tót volt az nagyanyja, ő maga meg a SZU-ban végezte el az akadémiát. A történet úgy kezdődött - akkor még csak minden második szombat volt szabad - hogy szombaton délelőtt, miután lekeveredtünk a laktanyából, betértünk a falu akkor egyetlen boltjába kaját venni. Már a pénztárnál álltunk, amikor a hátunk mögött megszólalt tótul két öregasszony, és rólunk kezdtek el beszélni, de eléggé becsmérlően. Parancsnokom egy darabig hallgatta, majd sarkonfordult, és ékes orosz kifejezésekkel tarkított tót nyelven valami fertelmesen eligazította a két mamát. Hirtelen csend lett, majd pillanatok alatt elterjedt a faluban, hogy ezeknek a háta mögött nem szabad tótul beszélni, mert ezek megértik. Pedig frászt értettük. Később persze sikerült beilleszkedni, volt kollégáim között olyanok is vannak, akik végleg ott telepedtek le. Amikor 1995-ben elköltözött az alakulat, akkor a polgármesterrel az élen, a falu szélén az egész falu ott volt és búcsúztatott. Akkor én már régen nem voltam ott, de kollégáim elbeszélése nyomán még majdnem meg is hatódtam.

A napi életünk nem volt igazán változatos. Minden reggel - tekintet nélkül a hétköznapokra vagy az ünnepnapokra - szolgálatváltás következett. Az ügyeletes parancsnok és az ügyeletes rávezető tiszt reggel hatkor a lakótelepről valami kocsival felment a laktanyába, onnan pedig némi piszmogás után pedig a tüzelőállásba. A parancsnoknak kellett legjobban sietnie, ő indult el leghamarabb. Vagy a parancsnoki UAZ-zal ment, vagy pedig azzal a GAZ-66-ossal, ami az őrséget vitte fel. Utánuk ment az ügyeletes tiszt, aki egy vizszállító kocsival eredt a nyomukba. Eleinte egy Csepelünk volt erre a célra, később azonban egy KRaZ-t alakítottak át, feltettek rá egy 8 köbméteres víztartályt. Ez a mennyiség elég volt a fent lévő állománynak egy napra. Ha valami miatt nagyobb állománynak kellett fent lennie - HKSZ - akkor kétszer fordult. Érdekes időjárás volt arrafelé, mert ha Pesten ragyogó szép idő volt, akkor a Pilis tetején megakadt egy felhő, és az aztán ott is ragadt hetekig. Márpedig az sokkal sűrűbb volt, mint a köd. Egyik alkalommal mentünk fel váltani, korán reggel volt, még kicsit tél is, és amikor felértünk a hadiútra, belekeveredtünk a felhőbe. Rutinos öreg csóka volt a KRaZ sofőrje, de majdnem elsírta magát, annyira nem látott. Ködlámpa volt ugyan a kocsin, de azt olyan magasra tették, hogy nem ért semmit. Felkapcsoltuk a világítást, a pofánkba világított a köd. Akkor kínomban azt találtam ki, hogy én gyalog elindultam felfelé az út kellős közepén, a zseblámpám a téli sapkám füle alá betűzve hátrafelé, a kocsi meg utánam terep egyesben, világítás nélkül. Jóval több ideig tartott az út két óránál. Odafent meg nem tudták elképzelni, hogy mi a fene van velünk, abban az időben mobiltelefon ugye még nem volt. Egy kocsit ugyan elindítottak velünk szemben, de azok sem láttak semmit. Végül csak felértünk, és lebaszás helyett parancsnoki vállonveregetést kaptam az ötletért. Onnantól kezdve az ilyen időben ezeken a kocsikon rádió volt. A KRaZ elbírta.

Az élet odafent nem volt túlságosan változatos. Reggel szolgálatváltás, utána meg a napoknak megfelelő program. Minden napra volt valami, és nagyon rendszeres volt a dolog. Egy kis változatosság csak a napi többszöri riasztás volt, amikor a készültségi erőket ellenőrizte a dandár HÁP. Távolsági hangosbeszélőn jött az utasítás, mi kapcsoltuk a szirénát, aztán ment minden a maga útján. Ha a technika is kellett, akkor 6 perc, ha csak a harcálláspontnak szólt, akkor 2 perc. Egyik sem volt túl jó. A harcálláspont a készenléti épülettől bő egy kilométerre volt, ráadásul keményen emelkedett az út. Eleinte nem volt a HÁP mellett budi. Nekem természetesen még arra is engedélyt kellett kérnem, és megesett, hogy az elöljáróm "engedélyezem, 2 perces normaidővel". Válasz: Köszönöm, akkor már meg is jöttem. Később aztán került odafent egy egyhengeres, légöblítéses, gravitációs klozet. Amikor már fent voltunk, akkor kezdték el felállítani és beüzemelni a Vektor rendszert. Ám a Cikloida antennájának kellett egy egy köbméteres betonkocka a talajba, amibe egy vas szerkezetet kellett beleönteni. Ám a sziklába nem volt könnyű azt a gödröt belemélyíteni. Csákánnyal nem is próbálkoztunk, de mivel akkor még ott voltak az építők, egy légkalapáccsal kezdtük el a dolgot. Úgy sem ment valami híresen. Parancsnokunk végül némi áttétellel a tűzszerészektől kért segítséget, akik hamarosan meg is érkeztek egy vén Csepellel. Egy fiatal hadnagy volt a mester, és miután megkapta a feladatot, elkezdett számolni, és valami hatalmas mennyiségű trotilt akart felhasználni. Kérdés: Aztán szép öcsém meddig repülnek el a szikladarabok. Válasz: ahogy számolom, lesz vagy kétszáz méter. Ordítás: Ember! Itt ötven méterre mindenfelé technika van. Az hiányzik, hogy kiluggasd nekem az antennáimat. Na húzzál innek haza, aztán jelentsd meg a parancsnokodnak, hogy küldjön helyetted egy normálisabbat, aki nem csinál nekem kárt.

Két nap elteltével jött egy vén százados, aki kissé húzta is a lábát, kicsit süket is volt, de miután megtudta, hogy miről van szó, kétszer 40 dekás töltettel olyan akkurátus lukat robbantott, hogy csak na. A sziklák egy méterre sem repültek, a gödörből meg csak ki kellett lapátolni a törmeléket. Na azt az öreget kértük meg, hogy ha már itt van, akkor robbantson már nekünk klozetnak való lukakat is. Csinált is vagy hármat. Nagy mester volt az öreg, később még járt nálunk néhányszor, mert azon a környéken lépten - nyomon lehetett találni valami háborús emléket. Na egyelőre ennyit. Majd máskor folytatom.